9. Sport és politika

9. 1. Amikor a sport a hatalmi harcok terévé vált

Úgy tűnik, hogy amint a hatalom, a politikai és gazdasági intézmények felismerték a sport jelentőségét, s elkezdték felhasználni ezt saját önös érdekeik megvalósításához, a sport (elsősorban a versenysport) úgy távolodott el egyre inkább a minden hasznot mellőző, amatőrizmus jegyében zajló nemzetközi sportjátékoktól. A politikai hatalmak és gazdasági folyamatok hatására végbemenő változások nagy hatást gyakoroltak magára a sportra mint társadalmi alrendszerre, így nem hagyhatjuk figyelmen kívül a sport és politika összefüggéseinek feltárását.

Az ókori és újkori olimpiák ethosza szerint a sport hatásainál fogva alkalmas a népek barátságának, egymás mellett békés élésének biztosítására, hiszen Coubertin báró is ezzel a nemes céllal hívta életre az újkori olimpiák eszméjét. Ugyanakkor a 20. század nagy történelmi és politikai rendszerváltozásokat, ideológiákat létrehozó eseményei alapjaiban rendítették meg Coubertin báró túlzott optimizmusát az olimpiai játékokkal kapcsolatban: a politikai élet funkcionáriusai korán felismerték, hogy milyen (politikai) értékeket képes hordozni a sport, különösen a világra szóló sportesemények, s így stratégiai eszközként kezdték el alkalmazni a különféle ideológiák igazolására, a nemzetközi konfliktusok megoldására (Onyestyák 2010). A sport a nemzetközi kapcsolatok ápolásának és létrejöttének egy bevált módszere, amely elősegítheti az egyes országok közti hivatalos kapcsolatfelvételt. Ugyanakkor ennek ellenkezőjére is volt már példa (pl. az 1972-es müncheni olimpián végrehajtott terroristatámadás). A kelet-európai szocialista országokban a sportot sajátos kül- és belpolitikai célok elérésére használták fel. Funkciói ugyanazok voltak, mint a fejlődő országokban: nemzetépítő, integrációs, védelmi, egészségügyi, társadalompolitikai, nemzetközi elismertető funkciók. A célok és e funkciók leginkább az élsporthoz kötődtek: diplomáciai küldetéssel ruházták fel az élsportolókat, kezdetben a szocialista társadalmi berendezkedés életképességét, majd pedig felsőbbrendűségét voltak hivatottak szimbolizálni. A versenysport az internacionalizmus nevében elfojtott nemzeti identitás helyettesítője volt (Földesiné 1995).

Találhatunk hasonló példát az ideológiailag másik oldalon álló náci Németország esetében is. Az 1936-os berlini olimpiával Hitlernek a leendő német birodalom és a náci ideológia hatalmasságának, mindenhatóságának és felsőbbrendűségének reprezentálása volt. A sportolók az árja faj megtestesítőiként tartották számon: erősek, dinamikusak, legyőzhetetlenek. Az árja faj felsőbbrendűségét akarták igazolni azzal a döntéssel is, hogy zsidókat még a nézőtérre sem akartak beengedni, s a hatalom iránti elköteleződést pedig, hogy a nézőközönség karlendítéssel fogadta a Führert és a sportolókat, az érmes németek pedig a dobogóra is karlendítéssel álltak fel, mint ahogy azt a lenti kép is mutatja. Ezért is volt különösen „fájó pont” a Führernek a legendás Jesse Owens négy aranyérme, amellyel többek között az egyik legesélyesebb német sportoló, Luz Long elől orozta el az első helyet távolugrásban.

A két sportoló egymás elleni nemes küzdelméről és életre szóló barátságáról szól a RACE (video) című film.

20. kép. Jesse Owens és Luz Long. Forrás: origo.hu

21. kép. Jesse Owens a dobogó tetején, miután megnyerte a távolugrást az 1936-os berlini olimpián. Forrás: wikipedia.org

A sport gazdasági, politikai haszonnal járó felértékelődése miatt különböző okokból és célokkal, de egyre többen kapcsolódtak be a nemzetközi versenysport világába: voltak imázsépítő országok, akik társadalmi-ideológiai versenyképességüket, az ország lakosainak gazdagodását és jólétét kívánták bemutatni akár kapitalista, akár szocialista országról volt szó (pl. Szovjetunió, Olaszország, Nyugat-Németország), kisebb országok esetében pedig azt, hogy önállóan is életképesek, alkalmasak nemzetközi versenyek rendezésére, s sok tehetséges versenyzővel bírnak (pl. Finnország, Mexikó), míg egyesek országok természeti kincseit felhasználva kapcsolódtak be a sportturizmusba (pl. Ausztria). A fejlődő országokban az egy-egy sportágba történő befektetés (pl. futball) is jövedelmezőnek bizonyult, mivel az így lehetőséget kapó tehetséges sportolók bővítették a piac kínálatát, sokuknak ez felemelkedést, illetve kitörési pontot jelentett az addigi hátrányos helyzetből (Laki, Nyerges 2006).

A hidegháború idején a sport a politika eszközévé, politikai tőke forrásává vált. A politika szerepvállalása a sporteseményekben, leginkább az olimpiákban a hidegháború idején volt tetten érhető, leghangsúlyosabban a 80-as években. Az amerikaiak az 1980-as moszkvai, a Szovjetunió és hozzá ideológiailag és politikailag erősen kapcsolódó keleti blokk országai (Románia és Jugoszlávia kivételével) pedig az 1984-es Los Angeles-i olimpiát bojkottálták. Szintén sajátos politikai helyzetben rendezték az 1988-as szöuli olimpiát, ami az egymással ideológiailag és fegyveres konfliktusban álló szocialista Észak- és a kapitalista Dél-Korea félszigetén rendeztek (Onyestyák 2010). A két koreai állam közötti konfliktus a mai napig fennáll, hivatalosan hadban állnak egymással, s a konfliktus 2016 novemberében ismét kiújult a két ország között. Éppen ezért nagy szenzációra tartott számot, hogy a a 2018-ban Pjongcsangban (Dél-Korea) zajlott téli olimpiára egy 22 fős diplomáciai küldöttség látogatott el Phenjanból, melynek tagjai, többek között Kim Jong Nam, Észak-Korea hivatalos államfője és Kim Dzsong Un húga, hivatalos látogatásra invitálták a dél-koreai kormányt. A két ország viszonyában tapasztalható enyhülés (diplomáciai kapcsolatok felélesztése, közös bevonulás a nyitóceremónián, közös női jégkoron-csapat indítása stb.) már az ókori olimpiák egyik fő célkitűzésének és eszmeiségének megvalósulásának illúzióját kelti, miszerint az olimpiák a nemeztek közötti békés egymás mellett élésének fontos eseményei. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a diktatórikus, beszűkült diplomáciai kapcsolatokkal bíró nemzetek a történelem során mindig is politikai kapcsolataik újraélesztésére használták/ják fel a sport-világeseményeket.

22. kép. Kim Jo Dzsong, Kim Dzsong Un húga és Dél-Korea elnöke, Mun Dzsein kezet fog egymással a pjongcsangi téli olimpia nyitóceremóniáján. Forrás: hvg.hu

Dokumentumok igazolják, hogy az MSZMP Központi Bizottsága és Politikai Bizottsága rendszeresen foglakozott az olimpiák kérdésével. Jól látszik, hogy a magyar politikai erők döntését nagyban befolyásolták a SZU politikai vezetése, hiszen az 1984-es távolmaradás előtt többször utazott a magyar és más szocialista blokkba tartozó országok delegációja a SZU-ba, ahol is 1984. május 14-én az SZKP a saját távolmaradási döntésével felvállalt szolidaritást kért a jelenlévőktől. Az államhatalmi szervek is folyamatosan szereplői voltak a sportéletnek a kommunista országokban: megfigyelték a sportolók munkáját, s állandó felügyelet alatt tartották őket attól tartva, hogy nehogy emigráljanak. Ennek különös veszélye volt a Los Angeles-i olimpia előtt, így a bojkott meghirdetése előtt a külügy fokozott figyelmet fordított a sportolók propagálására, illetve az emigrációban élők és szervezeteik ellenőrzésére. Jól mutatja a média szerepét és összefonódását a politikai szférával is az, ahogyan megjelentették az olimpiákkal kapcsolatos eredményeket, indokokat, sikereket. Míg a moszkvai olimpia után a legpozitívabb jelzőkkel illeték a főszervezőt és az ott elért sikereket, addig a Los Angeles-i eredményekről ugyan tényszerűen beszámoltak, de már a bojkott kihirdetése előtt folyamatosan hívták fel a figyelmet a biztonsági kockázatokra, és bírálták a szervezés üzleties jellegét. A döntést követően a cikkek száma hirtelen lecsökkent, ezek is leginkább a távolmaradást igyekeztek magyarázni, alátámasztani. A szovjet politikai befolyás ellenpéldáját láthatjuk Nagy-Britannia esetében, ahol is mind az alsó-, mind a felsőház, mind a sportért felelős minisztérium szorgalmazta az amerikai példa követését, tehát a moszkvai olimpia bojkottálását, de végső döntést a Brit Olimpiai Bizottságra bízták, akik a sportolók és az olimpia szellemiségének megőrzése érdekében nem voltak hajlandók bojkottálni, s így részt vettek az 1980-as olimpián (Onyestyák 2010).

Számos olyan legendát ismerünk a sport világából, amikor is egy sportoló a hazájában lévő politikai igazságtalanság ellen hívja fel a figyelmet egy világméretű sporteseményen. Ilyen volt a 2016-os riói olimpia utolsó száma, a maraton is, amit méltán minden idők egyik legnagyobb futója, Eliud Kipchoge nyert, azonban mégsem erről lett híres az esemény. Az ezüstérmes etióp származású Feyisa Lilesa keresztbe tett kézzel futott be a célba ezzel tiltakozva az etióp kormány oromo törzzsel szembeni brutális kegyetlensége ellen. A törzs több száz tagját gyilkolták meg az elmúlt években, s több ezren, többek között a sportoló családjából is, vannak börtönben, akik szintén ily módon fejezték ki elégedetlenségüket az elnyomás miatt.

23. kép. Feyisa Lilesa tiltakozik az etióp kormány ellen. Forrás: origo.hu

9. 2. A magyar sport szervezeti rendszerének és jogi szabályozásának változásai a rendszerváltás után

A rendszerváltás után eltelt húsz évet vizsgálva az elemzők azt állapították meg, hogy ez nem hozta meg azokat a rendszerszintű változásokat a sportban, amelyek szükségesek lennének sportunk nyugati szintű fejlettségének eléréséhez. Természetesen ezt nem is lehet egyik napról a másikra megoldani, hiszen a sport mintegy fél évszázad alatt egy másfajta fejlődési utat járt be. Ugyanakkor nem valósultak meg azok a reményteli várakozások sem, amelyekben a szakemberek bíztak. Többségük szerint a sport nem találta meg helyét a rendszerváltás óta. Maga a sportolás, s ezen belül az élsport is alulfinanszírozott terület a költségvetésben, miközben több tízmilliárdnyi veszteség érte az intézményeket az ingatlanok, vagyonok jóval értéküknél alacsonyabb áron történő eladása miatt. Az edzők aránya 30 százalékkal, az utánpótlás korú sportolóké 40 százalékkal, a szakosztályoké pedig 25-30 százalékkal csökkent. A sportolás állami támogatottsága a 0,3 százalékot sem érte el, miközben az EU tagállamainak többségében az éves költségvetés több mint egy százalékát teszi ki (Szegnerné 2011).

Bakonyi szerint az állammal szemben a civil sportszervezetek nem tudtak kibontakozni, s így a civil szféra nem tud érvényesülni a sportban, ugyanakkor a sportpolitikának sincs meghatározott koncepciója a politika sportból való kivonulásával kapcsolatban. A politika napjainkban is marketingeszközként használja a sportot, főleg az élsportot, elsősorban az olimpiai sportágakat és a labdarúgást. A sport és politika sajátos viszonyát a 90-es években leginkább az értékmentés és szinten tartás fogalmaival lehet a legjobban jellemezni. A normatívákat — hol „csak” gazdasági, hol politikai okokból — elvető sportpolitika olyan szabadságot teremtett a sportszervezeteknek, amely — források hiányában — kódolta a sportpolitikának való kiszolgáltatottságukat. A sportvezetők — az értékmentés és szinten tartás jelszavak hangoztatásával — pedig épp ahhoz az államhoz fordultak, amely a rendszerváltás éveiben kivonulni látszott a sportból (legalábbis a deklarációk szintjén). Miközben az állam folyamatosan hangoztatja kivonulását, komoly társadalmi, gazdasági és politikai okai vannak annak, hogy ezt mégsem teheti meg (Bakonyi 2007).

E jelenségeket elemezve Földesi Szabó Gyöngyi megállapította, hogy a rendszerváltás utáni magyar sportot túlpolitizáltság, recentralizáció és paternalizmus jellemzi. A túlpolitizáltságot jól mutatja, hogy az ezredforduló környékén az állami költségvetési támogatás igen magas volt, magasabb, mint bármikor is a szocialista rendszer alatt és után, de ennek az elosztását csak és kizárólag politikai indokok határozták meg. A recentralizációt tükrözi, hogy habár a félig civil, félig állami sportszervezeteknek volt joguk arra, hogy érvényesítsék a civil szervezetek véleményét működésükről, valójában a sportélet szervezésében és irányításában nem vették figyelembe véleményüket. A paternalizmust az mutatja, hogy a rendszerváltás óta sem a civil társadalom (ezen belül is az önkéntesség), sem az üzleti szektor (elsősorban a szponzorálás) nem erősödött meg annyira, hogy támogatni tudják a sportegyesületeket mind az élsport, mind a szabadidősport területén. Így ezek fennmaradása, működése és eredményessége a politikai hatalom, a pártok és a vezető politikusok kezében van. A hatalomnak kell gondoskodnia ezekről, rajtuk múlik, hogy a sportszervezetek kellőképpen tudjanak működni, s a sportolók eredményeket tudjanak elérni (Földesi Szabó 2009b).

Bár voltak kormányzati törekvések a sport radikális megreformálására (az 1996-os sporttörvény, majd ennek 1998-as módosítása, a 2000. évi sporttörvény), mégsem alakult ki konszenzus az állami és politikai felelősségvállalás szerepéről a finanszírozás és a civil társadalmi kontroll vonatkozásában. A sport magára hagyottsága zűrzavaros állapotokat okozott az élsportban, a diák- és a szabadidősportban egyaránt. Minden sportpolitikai törekvésben az elitsport támogatására sokkal nagyobb hangsúly esett, s a szabadidő-sportolás, illetve az ebben az időszakban elterjedő Sport for All koncepció egyértelműen vesztes volt. A Frenkl—Gallov által szerkesztett Fehér könyv a sportról megfogalmazta a legfontosabb problémákat, s számos hasznos javaslatot tett, azonban a könyv progresszív üzenetét nem vették figyelembe a törvényhozók a 2004-es sportról szóló törvény megalkotásánál (2004. évi I. törvény a sportról).

2003-ban fogalmazódott meg az az igény, hogy egy átfogó nemzeti sportstratégia szülessen meg a hazai sport megreformálására. Azonban ennek létrejöttét akadályozta, hogy minden egyes hatalomváltás után megtorpant a stratégia kidolgozása. 2005-ben fogalmazták meg a XXI. Nemzeti Sportstratégiát, de a megfelelő anyagi fedezet hiánya miatt a Magyar Sport for All Szövetség nem írta alá, így a parlament nem fogadta el. Az újabb változat 2007-ben készült el, s ebben már célként fogalmazódott meg a magyar Sport for All és élsport fejlesztése, így sokkal kidolgozottabb és átgondoltabb munka volt, mint az előző változat. Pozitívuma, hogy a Sport for All több figyelmet kapott benne, kifejezte az igényt ennek kutatására s a terület fejlesztésére, bár igaz, hogy olykor szelektív és eklektikus módon. Azonban a társadalmi kirekesztés problémáját továbbra sem oldotta meg a koncepció: sem a hátrányos helyzetű csoportok sportolását, sem az ehhez szükséges lehetőségek biztosítását. Noha a Nemzeti Sportstratégia számos értékes rendelkezést, célt fogalmaz meg, továbbra is hiányoznak belőle a megfelelő politikai és anyagi garanciák (Földesi Szabó 2009a). Másik fontos probléma, hogy a testnevelés és az iskolai, így felsőoktatási sport kérdése a rendszerváltás utáni két évtizedben teljes mértékben marginalizálódott minden kormányzat idején: a sportpolitika és az oktatáspolitika nem tudott kellőképpen együttműködni (Földesi Szabó 2010). Azonban a mindennapos testnevelés bevezetésével úgy tűnik, ez a kérdés is megoldódni látszik: minden diáknak lehetősége van/lesz a rendszeres testmozgásra, ha erre az infrastrukturális feltételek adottak lesznek. Ugyanakkor ez nem vonatkozik az egyetemistákra, főiskolásokra, hiszen az ő esetükben nem, hogy növekedtek volna a testnevelési kötelezettségek, hanem szóba került a kötelező testnevelés óra teljes eltörlése. A 2012-ben elfogadott Hajós Alfréd terv többek között ez ellen is szeretne tenni az általános testnevelés kötelezettségének felsőoktatásba való bevezetésével (Nagy et al. 2016).

A hazai sportfinanszírozás és szervezeti rendszer radikálisan változott meg 2010-ben, amikor is az új kormány sokkal nagyobb figyelmet, s főként erőforrásokat fordított a sportpolitikára: 16,3 milliárdról közel 31 milliárd forintra emelte a sport költségvetését. Az elmúlt években milliárdok áramoltak a sportba, ennek leglátványosabb eleme a stadion-építések, de a sportpolitika alapkoncepciója, hogy minél közelebb kell vinni a sportot az emberekhez: a már említett stadionokon kívül sportpályák, tornatermek, uszodák, kerékpárutak, kondiparkok stb. építésével. A 2011-ben elfogadott Alaptörvényben először jelenik meg a sport: „a sportolás és a rendszeres testedzés támogatásával, valamint a környezet védelmének biztosításával segíti elő.” Az állami háttérintézmények terén is fontos változások történtek: a Sportért Felelős Államtitkárság a monstrum intézményhez, az EMMI-hez tartozik. Megalapítják a Nemzeti Sport Intézetet (továbbiakban NSI), amely az utánpótlás-neveléssel kapcsolatos állami feladatokat, és a Sportmúzeum működtetését veszi át, a másik terület, az állami sportlétesítmények működtetése és üzemeltetése a Nemzeti Sportközpontok feladatkörébe kerül át. 2011-ben az Országgyűlés elfogadja a látvány-csapatsportágak támogatásról szóló úgynevezett a társasági adóról és az osztalékadóról szóló törvény módosítását (TAO tv.), mely teljesen új fejezetet nyit a sportfinanszírozás terén. Gyakorlatilag létrejön egy közvetett állami támogatás, amely nem folyik keresztül a központi költségvetésen. A látvány-csapatsportok támogatása 2011. július 1-jétől egy olyan új társaságiadó-kedvezmény, melynek tudatos tervezésével jelentős megtakarítások realizálhatók. A cégek számára ezért is kedvező és különösen motiváló, hogy a sport részére adják a társasági adójuk osztalékának egy jelentős részét. A törvény értelmében a következő látvány-csapatsportágak részesülhetnek a finanszírozásból: labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, jégkorong, és vízilabda sportszervezetei, s 2017 nyarán a röplabda is bekerült, emellett 16 kiemelt sportág részesül többlettámogatásban az államtól. Az első pár év tapasztalatai azt mutatják, hogy a kiemelkedő támogatásnak köszönhetően főként a látványsportokban számos sportszervezet, utánpótlás- és amatőr sport szakmai programokra komoly pénzösszegeket kaphattak, ez utóbbi versenyrendszerek megerősödtek. Több kisebb-nagyobb létesítményfejlesztés is megvalósult (ezek közül is kiemelkednek a stadionépítések). Ugyanakkor részletes és szigorú sportszakmai kritérium és ellenőrzési rendszer nem párosult a látvány-csapatsport támogatásokhoz (Pignitzky 2015).

Az Európai Uniónak jelenleg nincs közvetlen hatásköre a sportkérdések szabályozására, azonban sport gazdasági, társadalmi, egészségügyi és egyéb hatásaira tekintettel rendkívül nagy területeket fog át, így számos közösségi jogszabály közvetett módon vonatkozik rá. A sportnak éppen ezért óriási szüksége van arra, hogy magasabb szintre kerüljön az európai politikában, s így megmaradjanak értékei, specifikussága, sajátos szervezete, amint ezt már a 2000-es Nizzai Nyilatkozatban meghatározta az Európai Tanács.

Jelenleg nem fordíthatók uniós források a versenysport támogatására, azonban az EU támogat olyan kiemelt társadalmi célokat, mint az esélyegyenlőség, a társadalmi kohézió, az egészségmegőrzés, melyek eléréséhez a sport mint eszköz felhasználható. Az Európai Unió népegészségügyi cselekvési programjai például fontos szerepet szánnak a lakosság testedzése gyakorlattá válásának, elterjesztésének. Ezek a célok egyre inkább megjelennek a sportpolitika tervezése során, elsősorban magától értetődő jelentőségük miatt.

Az EU-s csatlakozás a sport területén is számos új lehetőséget, forrást hozott, azonban új ellentmondások is felszínre kerültek. Noha a sportszervezetek vállalkozásokként működhetnek, egy részük még mindig állami vagy helyi önkormányzati tulajdonban van. Ezek működtetése és fenntartása a hazai sportvezetés egyik legnagyobb kihívása. Az Unióhoz való csatlakozást követően a sport fejlesztésére, megújítására vonatkozó uniós elvárások segítettek abban, hogy a még fennálló működésbeli és sportstruktúrát érintő beidegződések legalább részben megváltozzanak. Ennek hatására a szabadidő- és iskolai sport felkarolása prioritást élvez, s így részesülhet az EU pénzügyi forrásaiból. Egyre nagyobb figyelmet kap a fogyatékosok eddig elhanyagolt sportolása és a sportturizmus. Erőre kaptak a civil szerveződések, melyek javították a sportegyesületek, klubok életképességének és működésének pénzügyi feltételeit (Szegnerné 2011). Jelenleg a 2004. évi I. törvény a sportról módosított változata van hatályban 2017. január 1-jétől. Ez jelentős változásokat tartalmaz a korábbi változathoz képest. Már az előző módosításnak köszönhetően 2012-től jól érzékelhető a sportra irányuló erős centralizáció, hiszen megszűnt a Magyar Paralimpiai Bizottság, a Nemzeti Sportszövetség, a Nemzeti Szabadidősport Szövetség és a Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége. Ezek feladatait a MOB vette át, s előbb a MOB megfelelő szakmai tagozataiként működtek tovább, a korábbi vezetők pedig a MOB alelnökeiévé váltak, majd pedig a következő három köztestületeként:

a paralimpiai mozgalommal kapcsolatos szervezett versenysportért és a fogyatékosok sportjáért felelős Magyar Paralimpiai Bizottság (MPB);
a nem olimpiai sportágak szervezett versenysportjáért felelős Nemzeti Versenysport Szövetség (NVSZ);
a diák-, hallgatói és a szabadidősportért felelős Nemzeti Diák-Hallgatói és Szabadidő Sport Szövetség (NDHSZ).

Az új Sporttörvény rendelkezése szerint sportszervezet alapvetően két formában létezhet: egyesületi vagy gazdasági társaság formájában. A versenysport ezáltal kilépett a civil szférából, leginkább már gazdasági társaság, sportvállalkozás formájában működik. Olimpiai sikersportágaink egy részre – főleg az egyéni sportok - viszont továbbra is egyesületi keretek között működnek. A professzionális sportra, gazdasági és piaci érintettsége miatt összetettebb szabályrendszer vonatkozik, mint az amatőr sportra, ahol elsősorban a civil sportszervezetek saját szabályai érvényesülnek (Pignitzky 2015). Talán a kiemelt sportegyesületek helyzetén javítani fog az a rendelkezés, hogy a négyéves olimpiai ciklusra támogatási szerződés köthető velük, a sportfinanszírozás szinte teljes egészében a MOB-tól átkerült a sportért felelős államtitkársághoz, így a sportba áramló teljes összeg felhasználásáról, eloszlásáról, elszámolásáról és ellenőrzéséről (így a TAO-pénzekről is) ez az intézmény felel, tehát közvetlenül nyújtja az állami támogatásokat a sportszervezeteknek, szövetségeknek, nem pedig a MOB-on keresztül. 2017 év végére tervezték élesíteni a Nemzeti Sportinformációs rendszert, gyakorlatban várhatóan ettől az időponttól kezdődően fog élni a sportszervezetek és a sportszövetségek NSR-be történő adatszolgáltatási kötelezettsége is. Továbbá ez azt is jelenti, hogy a sportszervezeteknek és a sportszövetségeknek valóban komolyan kell venniük az adatvédelmi követelményeknek való megfelelést is. A jogszabály a sportolók, különös tekintettel a 18 év alatti versenyzők egészségének és testi épségének védelmére kötelezővé teszi a sportszövetségek számára gyermekvédelmi, etikai és sportegészségügyi szabályzat megalkotását (2004. évi I. törvény a sportról).

A hatályos dokumentumok közül ki kell emelni a Sport XXI. Nemzeti Sportstratégiát, melyet 2007-ben fogadott el az országgyűlés, s 2020-ig foglalja össze a legfontosabb sporttal kapcsolatos célkitűzéseket, teendőket. Kiemeli a sportolás társadalmi és gazdasági előnyeit, s ezért milyen fontos lépéseket kell tenni a sportoló nemzetté váláshoz.

Ebben az iskola- és diáksporthoz kapcsolódóan megemlíti, hogy a diákok 75%-ának egyedüli lehetősége a testmozgásra a testnevelés órán, ugyanakkor ezen kívül nagyon kevesen motiváltak az iskolai sportban való részvételre. Az iskoláskorúak kiemelkedően rossz fizikális és edzettségi állapota indokolta a mindennapos testnevelés bevezetését: a Köznevelési törvény 97. § (6) A 27. § (11) bekezdés értelmében 2012 szeptember 1-től felmenő rendszerben az iskolai nevelés-oktatás első, ötödik, kilencedik évfolyamán kötelező a heti öt alkalom testnevelés, melynek keretében összevont óraként úszást is kell biztosítani, ahol erre lehetőség nyílik. Az öt alkalomból megfelelő sportegyesületi igazolással kettőt külső helyszínen is lehet teljesíteni. A bevezetés támogatói hangsúlyozzák, ennek egyértelmű létfontosságú szükségességét a túlsúlyos és egészségügyi problémákkal küzdő tanulók arányának folyamatosan növekedésére és a lesújtó fittségi mutatókra hivatkozva. Fontos pozitívum, hogy sok településen, főként a hátrányos helyzetű régiókban és iskolákban a testnevelés órára biztosítja egyedüliként a gyermekek számára az egészég megőrzéséhez és fejlesztéséhez szükséges napi szintű fizikai aktivitást. Ezen túlmenően további hosszú távú célként fogalmazódik meg a testnevelés tárgy és testnevelők presztízsének növekedése. A kritikusok elsősorban a létesítményhiányra, illetve a változatos órák biztosításához szükséges megfelelő képzettségű szakemberhiányra hívják fel a figyelmet, melyek hiányában a testnevelés órák nem minden esetben érik el a céljukat (Urbinné Borbély 2016).

Szó esik a felsőoktatásról is. Fontos elemként jelenik meg, hogy az intézményeknek egyrészt infrastrukturálisan, másrészt a megfelelő szakemberek biztosításával kell megszervezni a hallgatók testnevelés óráját, azonban megjelenik annak az igénye, hogy a kínálat bővítésével szoruljon háttérbe ennek kötelező jellege, s a hallgatók mindennapjaiba épüljön be a rendszereses fizikai aktivitás. A magas színvonalú elméleti és gyakorlati szakemberképzésben és szaktudományosság biztosításában is a felsőoktatási intézmények játszanak kulcsszerepet.

A szabadidő sportra vonatkozóan kifejti azt a sajnálatos tényt, mely szerint a magyar lakosság csak nagyon kis hányada tölti aktívan, sportolással szabadidejét, s ebben nagy szerep jut annak, hogy anyagilag nem tudják igénybe venni a sportszolgáltatásokat. A fő cél, hogy a sport révén egy egészségesebb, közösség-orientáltabb, nagyobb munka- és teherbírású, a szabadidejét aktívan (is) töltő nemzet jöjjön létre. Különös hangsúlyt fektet a fogyatékosok, illetve más hátrányos helyzetű (szociokulturálisan, nők, idősek, romák stb.) csoportok integrációjára a verseny- és szabadidősport révén.

Ellenőrző kérdések

Milyen világméretű sportesemények váltak a politika „áldozataivá”? Mondjon példákat!
Hogyan alakult a sport helyzete a rendszerváltás után?
Milyen fő rendelkezései vannak a jelenleg is hatályos sporttörvénynek?

FELADAT: Nézze meg a Race című filmet, s mutassa be, hogyan használta fel Németország az 1933-as olimpiát a náci ideológia legitimálására?