4. A sport mint a tanulás, nevelés és szocializáció színtere

4.1. A sportolás szocializációs szerepe

A szocializáció alatt olyan élethosszig tartó tanulási folyamatot értünk, amely során az egyén megtanulja az adott társadalom, környezet értékeit, normáit, magatartás-mintázatait, képességeket és készségeket szerez ahhoz, hogy be tudjon illeszkedni a kisebb-nagyobb közösségekbe (legyen az a család, az iskola, egy munkahely, vagy maga a társadalom). A sportolás során is olyan készségeket, képességeket, értékeket, szabályokat tanulhatunk, amelyeket az élet más területein (például a tanulásban, munkában, családdal történő együttlétkor) hasznosítani tudunk. A sportszocializáció nem más, mint a rendszeres sportolásra történő nevelés, amelyben elsődlegesen a családtagok vesznek részt, majd pedig az iskola, a kortársak, továbbá az egyén számára meghatározó személyek, illetve a média. Ennek folyamán az egyén megtanulja a sportolás jelentőségét, a lehetőségeket, a mozgásokat, a viselkedési és magatartási mintákat. Ha a sportolás élete fontos részét képezi, akkor ezt gyermekei és családtagjai felé is közvetíteni tudja majd. Ilyenformán a sport visszatükrözi a makrostruktúrában megtalálható értékeket, normákat, magatartásszabályokat (Rétsági 2015; Földesiné Szabó et al. 2010).

Snyder és Spreitzer (1981) szerint a sportolás és a szocializáció kapcsolatát két irány jellemzi: az egyik a szocializáció a sport sajátos világába, a másik pedig a szocializáció a sportolás révén. Az előbbire irányuló kutatások azt vizsgálják, hogy milyen fizikai és mentális tényezők befolyásolják a részvételt valamely sporttevékenységben, az utóbbi pedig a sportolással járó következményeket és velejárókat vizsgálja mind az egyén, mind a társadalom szintjén. A sport világába irányuló szocializációs folyamatok olyan értékek elsajátítását jelentik, mint az önmeghatározás, céltudatosság, sportszerűség, versenyzés, a kemény munka értékelése. Ugyanakkor ez a szocializáció nem mindig ilyen pozitív irányú: a sportolás nem feltétlenül növeli az önbizalmat, a vezetői képességek fejlődését és a társas kapcsolatokat sem javítja minden esetben. Több tényező is hat a sportolás mellett, hisz a szocializáció többdimenziós folyamat, amelyben szerepet játszanak a kortárscsoportok, a nem sporthoz kapcsolódó tevékenységek vagy éppen a média (Frei, Eitzen 1991).

A fent leírt sportszocializációs mozzanatokat, szocializációs teljesítményeket Heinemann (1995) öt csoportba osztotta:

A sportolás megszilárdítja a szociál-normatív cselekvéshez szükséges készségeket, képességeket.
Hozzájárul a személyiség kialakulásához, jellembeli tulajdonságok bevésődéséhez.
A sportban olyan szociális viselkedési módokat lehet megtanulni, mint a csoport követelményeihez történő alkalmazkodás, együttműködés, szolidaritás.
A sport sajátos kommunikációs térként írható le, amelyben sajátos jelképrendszerek fejlődnek ki szóbeli és nem szóbeli formában. A sportolónak ezeket meg kell tanulnia, s megértésükhöz és alkalmazásukhoz megfelelő ismeretekre és képességekre van szükség.
A sportolás feladata, hogy a más területen kialakult szocializációs hiányokat és negatív jelenségeket megszüntesse vagy kiegyenlítse (például a mozgáskészség visszafejlődése, önbizalom hiánya, túlzott agresszió visszaszorítása).

Mint ismeretes, az elsődleges szocializációs közeg a család: a gyerek a szülőktől vagy egyéb rokonoktól látott viselkedésformákat, magatartásmintákat utánzással sajátítja el. Azokban a családokban, ahol a szülők, a tágabb rokonság körében kedvelt tevékenység a sportolás, gyakori beszédtéma, s a sportot különböző formákban „fogyasztják” (sportesemények látogatása, közvetítések nézése), ez egyértelműen előnyös közeg a gyermek testmozgás iránti pozitív attitűdjének kialakításához. Tény, hogy a család társadalmi-gazdasági helyzete meghatározza, hogy a sport iránti érdeklődés végül milyen sportág választásához vezet, de ettől függetlenül az érdeklődés kialakulásában és fenntartásában a családnak, később pedig az oktatási intézményeknek, kortárscsoportoknak és a médiának is jelentős szerep jut (Földesiné Szabó et al. 2010).

Ahogy az eddigiekből is kiderült, számos kutatási eredmény bizonyítja a környezet, elsősorban a család, barátok, iskolai szocializációs környezet hatását az egyén életmódjára, szabadidő-eltöltésére, s így sportolási szokásaira. A szülők sportolása mint minta, s támogatásuk gyerekük sportpályafutásában kiemelkedően fontos. Hasonlóképpen nagy szerep jut a kortársaknak is e tekintetben (Ullrich—French, Smith 2009; Smith 1999; Leff, Hoyle 1995). A szülők, különösen az apák sportolása olykor nagyobb hatással van a gyerekük sportolási szokásaira — akár több év múlva is —, mint a család szocio-ökonómiai státusza (Yang et al. 1996; Mota, Silva 1999). A spanyol, magyar és a román testnevelőtanár-szakos hallgatók esetében is igazolódott a szülők támogatásának pozitív hatása nemcsak fizikai aktivitásukra, hanem fizikai és mentális egészségi állapotukra is (Bertók et al. 2011). Pikó és Keresztes (2007) megerősítették, hogy a szülők jelenleg is aktív, illetve korábbi sportolása, valamint a testvér, a barát, az osztálytársak és a párjuk sportolása szignifikánsan befolyásolja a megkérdezettek sportaktivitását. A fizikailag aktív személyek közül leginkább a kortársak: a barátok és az osztálytársak játszanak szerepet. Ők gyakorolják a legnagyobb hatást a fiatalok sportolására.

Mind a serdülőkorban, mind pedig a fiatal felnőtt korban egyre nagyobb szerep jut a kortársaknak mint referenciacsoportnak (Pikó 2010; Pusztai 2011). A kortársak hozzájárulnak a fizikai aktivitás élvezetéhez a teljesítmény, a társaság elismerése és az önbecsülés támogatása által. A sportolás környezetében létrejövő és a már meglévő barátságok percepciója pozitív hatást fejt ki a serdülők különböző fizikai mozgásformák (sport, játék) iránti vonzódására (Smith 1999).

Nem fontos feltétlenül a kortársaknak is sportolniuk ahhoz, hogy motiválni tudjanak másokat. Néha az is elegendő, ha elfogadják, hogy egy társuk sportol, s ha kellőképpen tudják érzékeltetni a barátok azt, hogy támogatják társuk sportolását. Ha egy sportoló a sport(eredmények) által kitüntetett figyelmet kap a kortársak körében, ez is fontos motiváló erőként hathat a sportolására és ennek folytatására (Ullrich — French, Smith 2009).

4.2. Testnevelés, sport és társadalmi integráció, inklúzió

Az iskolai együttnevelés két szintjét különböztetjük meg: 1. integráció (beolvasztás az iskola meglévő struktúrájába), 1. inklúzió (speciális feltételek és tanterv megvalósításának biztosítása, módszertani követelmények, pedagógia felelősségvállalás). A befogadó iskola fő jellemzője egy olyan gyermekcentrikus légkör kialakítása, ami megfelel a speciális nevelési igényű tanulók igényeihez, elfogadó attitűd, rugalmas tanterv és együttműködés, együtttanulás jellemzi az ép és valamilyen szempontból sérült, hátrányos helyzetű gyerekeket. Ennek megfelelően az oktatásba be kell vonni speciális szaktudású személyeket (gyógypedagógusokat, pszichológusokat), a gyermekek igényeinek és képességeinek megfelelő tantervre, technikai eszközökre és individualizált oktatási eljárások alkalmazására van szükség. Mindezeket a feltéteket a testnevelés óra keretében is biztosítani kell, meg kell teremteni, de elengedhetetlen a szakedzői és testnevelő-képzésben is hangsúlyt fektetni arra, hogy hogyan kell együttnevelni, foglalkoztatni a különböző készségű, képességű, háttérrel rendelkező, ép és sérült gyerekeket. Ez nemcsak egyéni, hanem társadalmi haszonnal is jár, hiszen a sérült, vagy valamilyen szempontból hátrányos helyzetű tanulók énképe, önértékelése javul, a másik oldalon pedig hozzájárul a másság elfogadásához, természetessé válik a tolerancia, növekszik az interaktivitás és a szakmai igényesség órákon, javul a kommunikáció a különböző gyerekek között, és erőfeszítésre készteti a többséghez tartozó gyereket, hogy megismerjék és elfogadják a másságot (Biróné és mtsai, 2011).

Ha a sport pozitív hatással van az emberek társadalmi integrációjára és életminőségére, akkor ez a társadalom integritását, kohézióját és életminőségét is szolgálja. A másik társadalmi alrendszer, amelyhez a sport, s amelynek ehhez kapcsolódóan a testnevelés része a köznevelés. A köznevelés által az iskolai testnevelés és sport nevelő és szocializációs hatásából a társadalom minden tagja részesül különböző hatásfokkal és befolyásoló erővel (Rétsági 2015). Az iskolai testnevelés egy olyan terület, ahol hatékonyan lehet megvalósítani az integrációt, hiszen közös feladatok megoldása, élmények szerzése által közelebb lehet hozni egymáshoz a különböző hátrányokkal küzdő és nem küzdő gyereket. Az ép felnőttek (testnevelő tanárok) és gyerekek számára felértékelődik az egészség, ha együtt él, dolgozik, mozog egy sérülttel, ugyanakkor segít elfogadni, értékelni és megérteni őket, ha együtt játszhatunk, sportolhatunk velünk, ezért cserébe pedig rengeteg hálát és odaadó szeretet kaphatunk tőlük. Az integrált oktatáshoz azonban a testnevelésben is megfelelő szakértelemre, ismeretekre, befogadó szemléletmódra, türelemre és empátiára van szükség (Tóvári és Prisztóka, 2015). Ezért elengedhetetlen a pedagógusképzésben is nagy hangsúlyt fektetni ennek a szemléletmódnak a kialakítására és megfelelő módszertani, szakmai, elméleti képzés biztosítására.

Fontos kiemelni a sport szerepét a rehabilitációban, ami olyan szociális, szociálpedagógiai, pszichológiai, orvosi stb. eszközrendszer, mely segít helyrehozni a szellemi, lelki, fizikai sérüléseket, korlátokat. A korlátozottak esetében a sportolás erősíti az identitást, visszaállítja az önértékelést, segíti a belső stabilitás kialakulását, felismerni és megtalálni a helyet és szerepeket a családban, a hivatásban és a társadalomban (Biróné és mtsai, 2011).

8. kép. Ép és fogyatékkal élők közös sportrendezvénye a Suhanj! Alapítvány szervezésében. SUHANJ! Alapítvány legfontosabb célja, hogy a mozgás örömét nyújtsa fogyatékkal élő társainknak. Forrás: http://folyoiratok.ofi.hu/mikkamakka/suhanj

Korábbi eredmények bizonyították, hogy az iskolai sport és testnevelés Nagy-Britanniában kiváló eszköznek bizonyult a társadalmilag kirekesztett csoportok felzárkóztatásához, s hozzájárult a fiatalok társadalmi tőkéjének kialakításához, a különböző kisebb-nagyobb közösségekbe és a társadalomba való beilleszkedéshez a fizikum és mentális állapot, a kognitív és tanulmányi képességek fejlesztése, illetve a bűnözést, iskolakerülést és elégedetlenséget csökkentő hatása révén (Bailey 2005). Számos olyan program működik hazánkban is, amely a hátrányos társadalmi csoportok helyzetén szeretne segíteni a sportolási lehetőségeket tekintve, s elősegíteni ezek felzárkóztatását. Különféle tehetséggondozó programok segítik az olyan fiatal sportoló tehetségek kibontakozását, akik rossz anyagi hátterűek, szegény családból származnak. Az Erzsébet-táborban nyaranta több ezer hátrányos helyzetű gyerek üdülhet a Balaton partján, s több sportágat próbálhat ki. A roma futballcsapatok és junior roma futballcsapatok a tehetséges focista fiatalok támogatását tűzték ki célul. Kérdés, hogy mi történik azokkal, akik ezekből is kirekesztődnek. Nyilván az egyenlőtlenségekből származó problémákat, főként a társadalmi kirekesztődést a sportból nem tudják fölszámolni teljes mértékben ezek a programok, de számos tünetet tudnak orvosolni.

Ha társadalmi szinten vizsgáljuk a sport szerepét az inklúzióban, akkor ki kell emelnünk a sportklubokat, közösségeket, melyek hozzájárulnak a hátrányos helyzetűek társadalmi befogadásához és kapcsolati tőkéjük növeléshez. Angliában, Skóciában, Észak-írországban és Kanadában vizsgáltak kormányzati programokat erre vonatkozóan, s számos jógyakorlatot láthatunk ezekben az országokban olyan sikeres sportprogramokból, melyeket helyi társadalmi, közösségi szervezetek szerveztek annak érdekében, hogy a közösen végzett sportolás révén segítse egyes társadalmi csoportok beilleszkedését (Skinner et al. 2008). Ugyanakkor, ha több dimenzióból is megvizsgáljuk a „sport alapú társadalmi befogadás” programok sikerességét Angliában és Walesben (pl. „sport for all”, „társadalmi kohézió”, „út a munkába”, „hangadás”), noha ezeken a területeken viszonylag nagy sikereket érnek el a programok, a társadalmi kirekesztő folyamatokra való befolyásoló erejük azonban igencsak csekély. Nagyon leegyszerűsítve kezelnek egyes bonyolult társadalmi folyamatokat és jelenségeket, főként az egyéni hátrányokra helyezik a hangsúlyt, míg a strukturális egyenlőtlenségeket alig veszik figyelembe (Kelly, 2011).

Hogyan segít a sport a társadalmi hátrányok csökkentésében? Milyen készségeket, képességeket, tulajdonságokat lehet elsajátítatni a sport révén, melyek hozzájárulnak a társadalmi integrációhoz? A következő alfejezetben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

4.3. A sportolás személyiségfejlesztő hatásai

Más hivatásokhoz hasonlóan a magas sportsiker is megköveteli a sportoló jellemének következetes fejlesztését. Csakis a kitartó, edzői utasításokat maximálisan tiszteletben tartó, fegyelmezett, az eredményekért és a sporttársakért áldozatokra is képes ember érhet el tartós sportsikereket. A sporttevékenység folyamán sikeresen elsajátíthatók a munkaértékek: a pontosság, az odaadóan végzett edzésmunka, a sporttársak, eszközök, berendezések megbecsülése. Meg kell említenünk a sportolás erkölcsi, nevelő funkcióját. Az erkölcsi fejlesztő hatás a sportolás szabályozott tevékenységrendszerén keresztül érvényesül, amelynek lényege a „fair play” biztosítása. Minden sportág rendelkezik szabályokkal, pontosan az erkölcsi kihágások megelőzése érdekében: nem engedik szabálytalan eszközök bevetését a győzelem érdekében, mert ez nemcsak igazságtalan az ellenfelekkel szemben, hanem akár személyi sérüléssel is járhat. A sportoláskor az egyén nemcsak fogalmakat alkot az erkölcsi normákról, hanem a tevékenység közben át is éli azokat. Fejleszti a kitartást, akaraterőt, monotónia tűrést, versenyszellemet, küzdeni tudást, motivációt és a szabálykövető magatartást. Önállóságra, aktivitásra, kitartásra, önfegyelemre, céltudatosságra nevel, fejleszti a kezdeményező készséget, felelősség vállalást, vezetői készséget, viselkedéskészséget, küzdőképességet, alkalmazkodóképességet és a szabályok elfogadását. A sport biztosítja a tapasztalatgyűjtést, a szociális kapcsolatok kialakítását és az általános normák elsajátítását. A sporttevékenység által egy folyamat során alakul ki az erkölcsi tudat, érzelem és magatartás (Biróné 2004).

Gabriela Andersen-Schiess az 1984-es Los Angeles-i olimpia maraton számának hősnője maximálisan bizonyította, hogy mit jelent végsőkig küzdeni, kitartani, szó szerint akár az élete árán is.

GABRIELA ANDERSEN-SCHIESS FINISE AZ 1984-ES LOS ANGELES-I NŐI MARATON DÖNTŐJÉBEN (video)

Derek Redmond története az 1992-es barcelonai olimpia 400 m-es döntőjében pedig a „Soha Ne Add Fel” örök érvényű szimbólumává vált.

DEREK REDMOND A BARCELONIAI OLIMPIA 400 MÉTERES DÖNTŐJÉBEN (video)

Ugyanakkor a sportoló bizonyos erkölcsi dilemmákkal is találkozik, amelyeket meg kell tanulnia helyesen feloldani és megoldani: a szabályok betartása/be nem tartása; teljesítménynövelő szerek alkalmazása/nem alkalmazása az eredmény érdekében; önérdek/csapat- vagy klubérdek; versenyző attitűd/kooperáció. A cél tehát nem szentesíti az eszközt. Ezekkel a dilemmákkal nemcsak a sportolás, hanem a mindennapi élet során is találkozunk, így az itt szerzett tapasztalatok, tanult viselkedési formák, magatartások és megoldási mechanizmusok akár egész életünk során végigkísérnek. Ki kell emelni az edző/testnevelő tanár szerepét ebben, elsősorban az ő pedagógiai munkája vezethet eredményre ezen erkölcsi dilemmák helyes feloldásában. Az ő feladata, hogy már csírájában elfojtsa a neveltek antiszociális megnyilvánulásait, elbizakodottságukat, irreális önértékelésüket, mások teljesítményének lenézését, a gyengébbek kiközösítését, hogy reálisan értékeljék és éljék át a győzelem, és a vereség okozta érzelmi kitöréseket (Rétsági 2015).

A sportolás az élet értéke azáltal, hogy tulajdonképpen az edzések felkészítenek a nagybetűs életre. A sportolás megtanít tisztelni a szabályokat, saját magunkat, a többi embert, az egészséges fair play-en alapuló versenyt (Izzo 2005). Segít megtanulni a fizikai, erkölcsi és kulturális alapelveket, hozzájárul a jellem fejlődéséhez. Az egyének nemcsak versenyeznek egymás ellen, hanem kapcsolatba kerülnek egymással egy versenyszituációban, ami nem egyenlő az edzések során végzett gyakorlással. Megtanulják tisztelni egymást, megismerni a másikat és összehasonlítani önmagukkal, összemérni tudásukat legális eszközökkel. Ilyen legális eszköz a rendszeres edzés és felkészülés a versenyekre, a legjobb eredmény elérésének elhatározása. A versenysportot a játéktól az különbözteti meg leginkább, hogy az előbbit többféle norma és formális előírás szabályozza. Több és szigorúbb szankciók vannak a sportokban (Loy 1974: 41). A szabályok közé tartoznak — az adott sportág játékszabályain kívül — például az edzések mennyiségi és minőségi kritériumai: a sportolónak hányszor, milyen felszerelést magával hozva kell hetente edzésre járnia, hogyan kell viselkedni az edzéseken. Megtanulják, mik azok a legális eszközök, amiket be lehet vetni ahhoz, hogy az egymás közötti rivalizálás építse a csapatszellemet, hogyan kezeljék a hirtelen jött sikert, vagy éppen hogyan dolgozzák fel a nem várt vereséget.

A sportolás fontos szerepet tölt be az emberek közötti kapcsolatok kialakításában, így számottevő közösségteremtő hatással bír. A csapatsportokban maga a sporttevékenység kollektívákban, illetve kollektívák között zajlik, ami lehetővé teszi a tagok alkalmazkodását a bonyolult hierarchikus viszonyokhoz. Az egyén közvetlenül éli át a bonyolult viszonyrendszereket, és megtanul alkalmazkodni ezekhez. A közös gyakorlatozás, az együttes munka, a közös eredményre való törekedés kollektív magatartást igényel. A szabályok betartása, a versenyeken való közös részvétel, egymás támogatása, a csoportba való beilleszkedés, a kölcsönös bizalom, a közös célok, s ezek megvalósításában létfontosságú egyéni teljesítmények maximumának nyújtása, a kollektíva becsületének megvédése mind-mind az egyes tagok közös erőfeszítéseinek eredménye (Biróné 2004).

A sportolás lehetőséget nyújt azoknak az értékeknek, normáknak, jelképeknek az elsajátítására, melyek elengedhetetlenek a társadalmi beilleszkedéshez. A csapatba érkező új tag az addigiakhoz képest teljesen más szociális közegbe kerül. Új érték- és normarendszer veszi körül, vagy legalábbis az eddig megismert értékek másfajta összefüggésekben jelennek meg számára (Gombocz 2010). A beilleszkedés során és után is előfordulhatnak konfliktusok a régi tagokkal, illetve az edzővel, a csapatvezetőkkel, de az edzésre fordított idő problémákat okozhat a magánéletben, az iskolában, a munkahelyen is. Az ilyen szituációkban az egyén spontán sajátítja el a konfliktusmegoldó és kezelő stratégiákat, a kooperáció különböző formáit.

Mint tevékenység, a sport alkalmas a mozgás alapvető szükségletének kielégítésére, mozgásműveltség, testkultúra alapvető értékeinek elsajátítására. Ehhez azonban az kell, hogy az egyén számára magas értéket képviseljen, megfelelő fontosságú legyen az életében. Ha a sportolás iránti pozitív attitűdök és igények kellő súlyt kapnak, akkor előkelő helyet foglalhatnak el az egyén értékpreferenciái között, ami az egyén szabadidő eltöltési szokásaira, akár egész életére, (egészséges) életmódjára, egészségtudatosságára, is hatással lehet (Rétsági 2015).

A mozgástanulás kritikus szakasza a 6-9 éves kor, amikor a gyerekek megtanulják az egyes alapkészségeket, kellő figyelemmel, örömmel, tudatossággal és ügyességgel gyakorolják ezeket. 9-10 éves korban már képesek bonyolultabb mozgásformák elsajátítására, technikai elemek végrehajtására, de nem biztos, hogy megfelelő időben és szituációban tudják ezeket alkalmazni. Ugyancsak ebben a korban végzett változatos gyakorlási lehetőségek és a szakszerű támogatás befolyásolják a későbbi személyiségfejlődést. Összességében elmondható, hogy ebben az életkorban mind a gyermek, mind a tanár számára a sport kínálja a legjobb pedagógiai lehetőséget arra, hogy az emberi közösség és a környező tárgyi világ tapasztalatai alapján megismerje és becsülje önmagát (Molnár – Vass 2005).

Ellenőrző kérdések

Mit jelent a szocializáció a sport sajátos világába és a szocializáció a sportolás révén?
Milyen ágensek játszanak szerepet a sportra való szocializációban?
Milyen személyiség- és közösségfejlesztő hatása van a sportolásnak?