1. A sportpedagógia értelmezése

1.1. A sporttudomány és a sportpedagógia kialakulása

A sport mindig is sajátos szerepet töltött be, illetve tölt be napjainkban is a társadalomban. Hatása széleskörű, fejlődése pedig szoros összefüggésben van a társadalmi tevékenységgel, a társadalom gazdasági alapjával, a társadalmi érdekviszonyokkal, célkitűzésekkel, a politikával, az egészségüggyel, a nevelési eszménnyel, a kulturális igényekkel. Mindez szemléletesen megfigyelhető, és nyomon követhető a testkultúra fejlődésében is. A testgyakorlás és a sport mindig más és más szerepet töltött be az ember életében. Az emberi civilizáció megszületésének hajnalán a fennmaradás biztosítása szempontjából nélkülözhetetlen volt. Míg az őskorban az életben maradás, a vadászat, az ókorban a harcra való felkészítés vált fontossá, így ez dominált, addig a középkorban üldözendő bűnné vált. A testkulturális ismeretek és a sportpedagógiai tudás már kezdettől az ember birtokában voltak. A sportpedagógia elmélete valamint gyakorlata pedig ősidőtől fogva jelen volt az ember életében. A nevelés gyökereit, a tudatos tanítás, sőt az intézményes nevelés csíráit is már az őskorban kell keresnünk. Az emberi fejlődés hajnalán a mozgástanításnak fontos szerepe volt az ember túlélésért vívott harcában. A tanítás leginkább tapasztalatátadással történt, életszerű ismeretkörök elsajátításával. Az ókori társadalmakban már intenzív elméleti viták folytak a testi képzésről, és a nevelésről. Megjelentek az oktatási módszerek, mint a játékos módszer, a motiválás, fegyelmezés módszere, a tanítást pedig gyakran fizikai büntetés (fenyítés, éheztetés, hideg vízben fürdetés) egészített ki. Az egyes ókori nemzetek nevelésről alkotott felfogása leginkább a társadalom céljától, felépítésétől függően különbözött. Athénban az értelem nyitottságára, az erkölcsi érzék fejlettségére, a szépség iránti fogékonysága nevelték az ifjút. A cél egy harmonikusan, a kalokagathia eszményében fejlett ember nevelése volt. Más nemzeteknél viszont, mint Spártában vagy Rómában az állam érdekeinek szolgálata mindenekelőtt volt, így nem önzetlen műveltséget és szépséget, hanem a katonai neveléshez szükséges harckészséget, fegyelmet, engedelmességet, hazaszeretetet, tiszteletet részesítették előnyben a nevelésben. Az ókori gondolkodók közül többen, mint Platón, vagy Arisztotelész a nevelés lehetőségében, hatalmában bíztak. Szükségesnek tartották, hisz úgy vélték, hogy ez teszi az embert igazán emberré. A középkorban ezzel szemben az erkölcs és az akarat fejlesztésére helyezték a hangsúlyt a tudással és a testkultúrával szemben. A kora középkor embere nem képességeinek harmonikus fejlesztésére törekedett, hanem arra, hogy lelkét megtisztítsa a földi élet szennyétől. Így a nevelésben a testi és szellemi fejlesztés helyett az akarat és az erkölcs fejlesztése vált a legfontosabbá. A humanisták érdeme volt, hogy ismét a nevelés, a „test nevelésének” a kérdéseivel foglalkozta, a Filantropisták pedig megteremtették az iskolai testnevelés akkor korszerű rendszerét. A felvilágosodás és az ipari forradalom korszakában egyre komolyabb figyelmet kapott a testi nevelés kérdése, és előtérbe került a nevelésben betöltött szerepének fontossága. A sportpedagógia és a sporttudomány kialakulása a 19 században egymást erősítve bontakozott ki.

A 18-19. századra már körvonalazódtak, és létrejöttek az egyes tudományterületek, és tudományágak, de a korszak politikai és tudományos elképzelései sajnos nem teremtették meg a feltételt arra, hogy a testnevelés és sport tudománya is megszülessen. Habár már az 1930-as évektől egy önálló sporttudomány létrehozásáról folyt a vita nemzetközi színtéren, de ez még váratott magára.

A sportmozgalom fellendülése, a versenysport és az olimpiai játékok megszületése nagy lendületet adott a sporttudomány diszciplínáinak, így a sportpedagógia fejlődésének is. Az olimpizmus gondolata, és a nevelés összekapcsolódott. Pierre de Coubertin és követői az olimpiai játékok felelevenítésének legfőbb indítékát a sport nevelési értékeiben látták. Coubertin báró és hazánkban Kemény Ferenc is úgy vélekedtek, hogy a világ fiataljainak nevelése a sporton keresztül valósítható meg legeredményesebben. A sport maga számtalan értéket hordoz: hazaszeretetre, becsületes játékokra, a szabályok, az ellenfél és a bírák tiszteletére, önfegyelemre nevel. A sport révén megtanulhatjuk a győzelmet és vereséget egyaránt méltósággal elviselni, gyakorolhatjuk a lovagiasságot- vallották az olimpizmus megálmodói. Más megközelítésből a sport az egészség megőrzésének fontos eszköze, lehetőség a szabadidő hasznos eltöltésére, a szórakozásra és szórakoztatásra. Kemény Ferenc – aki mind a nevelésügyi reformok terén, mind pedig az olimpiai gondolatok kapcsán is egyetért Coubertinnel – a pedagógiai és a testnevelésügyi reformok magyarországi képviselője, élharcosa lett. Kutató és nevelő tevékenysége a világ jobbítása érdekében a békemozgalom iskolai lehetőségeire, a testi nevelés, az olimpizmus megvalósítására, valamint a pedagógia egészének kérdéskörére kiterjedt. A világ jobbá tétele érdekében tevékenykedett, mely mind pedagógiai, mind publicisztikai munkásságában megnyilvánult. A béke-probléma megoldásának egyik módja; a Világakadémia és A háború philosophiája című művét Nobel díjra is felterjesztették. 1903-ban a Magyar Paedagogiai Társaság tagja lett, 1901–1906 az Ungarische Pädagogische Revue szerkesztője volt. Jelentős szerepet vállalt a külföldi oktatás-nevelésügy eredményeinek hazai megismertetésében, népszerűsítésében. Sokoldalú pedagógiai, publicisztikai, és olimpiai – közéleti tevékenysége hatást gyakorolt a korszak oktatásügyére, testkultúrájára, és Magyarország olimpiai életére, és a sportpedagógia fejlődésére.

Az 1910-es évek elejétől kialakulóban volt a „magyar testnevelési rendszer”, mely a svéd és német torna elemeire és leginkább orvostudományi alapokra épült, de már pedagógiai, pszichológiai, és esztétikai értékkel bírt. Figyelembe vette az életkori sajátosságokat, elősegítette a tanulók testi fejlődését, és próbálta ellensúlyozni az iskolai és iskolán kívüli élet káros hatásait.

Az első világháborúig a sport területén leginkább egyéni jellegű, szórványos kutatásokról beszélhetünk. Megjelentek az első sportpedagógiai jellegű szakkönyvek. 1930-ban hazánkban is kiadták Pierre de Coubertin „sportpedagógia” című könyvét. Még ebben az évben a hazai tanítóképző intézetekben testnevelés pedagógiából tartottak előadásokat. A testnevelési egyetemek, főiskolák megalapításai Európa szerte előmozdították a kutatások (sportpedagógiai témájú is) fejlődését, és a sporttudomány kialakulását. Hazánkban a TF (Testnevelési Főiskola) 1925-ös megalapítása nagyban segítette előrevinni a sport, a testnevelés és a sportpedagógia területén a kutatómunkát. A második világháború után az egyéni kutatásokat egyre inkább a kollektív együttműködések, és a komplex összetételű kutató kollektívák váltották fel. Leginkább a teljesítménysport fejlődése volt az érdek, de e mellett ismét előtérbe kerültek a sport, a testi nevelés pedagógiai, didaktikai és módszertani kérdései is. Az 1950-es évek közepére egyre erősebb volt az elvárás a szakirodalmi termékek cseréjére, a szakemberek együttműködésére, a nemzetközi tudományos ankétokra, és ezáltal erősödött az igény egy nemzetközi testnevelési tudományos világszervezet megalapítására. 1956-ban az olimpiai játékok előtt, Melbourne városában megrendezték meg az első a Testnevelés Tudományos Világkongresszust, melynek a legfőbb témája a „testnevelés tudományos kutatás” és „a testnevelés és a sport helye a közművelődésben” volt. Két évre rá, 1958-ban Párizsban megalakult a Nemzetközi Sporttudományi és Testnevelési Tanács (International Council of Sport Science and Physical Education – ICSSPE), melynek megalapításával neves nemzetközi szakemberekből álló nyolc fős csapatot bíztak meg, akik közé a magyar Hepp Ferenc is bekerült. Az önálló sportpedagógia létrehozása, leválása az anyatudományról, a pedagógiáról ugyancsak erre az időszakra, az 1960-as évekre tehető. Elkezdődött a sportpedagógia önállósodási folyamata, melynek feladata a sportpedagógia tárgyának, kutatási területének körülhatárolása volt. Eközben a főiskolákon-egyetemeken megkezdődött a sportpedagógia tantárgy oktatása, a TF-en az 1965/66-os tanévtől. Egyre nagyobb igény merült fel a határtudományok művelőinek a bevonására, így szorosabbra vonva a szálakat az egyes tudományágak, és a ’testneveléstudomány’ között. A tudományágunk létének érdekében jelzi a megoldásra váró feladatokat Hepp Ferenc 1956-ban, melyről a következőképp ír: „ …ki kell tölteni azt a nagy szakadékot, amely az elmélet és a gyakorlat közt fennáll. Fel kell emelni az elméletet az őt illető piedesztára. A jövő kutatásainak ezért nem csak a még ismeretlen felderítése legyen a célja, de az is, hogy konkréten a fejlődést szolgálja mind az elmélet, mind a gyakorlat vonatkozásában. Ez eldönti egyben a ’testneveléstudomány’ önálló létének sokat vitatott kérdését, az egész testnevelés és sport jövőbeni fejlődésének irányát és az egyetemes emberi kultúrában betöltendő szerepének méltó értékelését .”1

Mint látható fiatal tudományágunk 1956-ban kezd kibontakozni. Hazánkban leginkább a testneveléstudomány szakkifejezést használták, míg külföldön országonként változott, de a sporttudomány elnevezés tán kedveltebb volt. A „testneveléstudomány fogalma és léte is sokat vitatott probléma”2 volt ebben az időben. 1956-ban a sporttudomány helyett még a testneveléstudomány elnevezést használták, tartalmát tekintve viszont nem kizárólag a testnevelés kérdéseivel, problematikájával foglalkozott, hanem természetesen a sporttal is.

A hidegháborús időszak rivalizálása mivel a sport területén is jelentős volt, így ez előmozdította a sporttudományi kutatások ezirányú fejlődését. A minél jobb teljesítmény elérése érdekében tudományos alapokra kellett helyezni az élsportot. Emellett pedig a nevelés, és a tömegesítés érdekében piedesztára emelték a testnevelést. Kezdett kiforrni a sportszaknyelv, és a tudományos művek száma gyarapodott e területen. Kialakultak azok a szervezetek, melyek elősegítették a sport és a testnevelés további fejlődésének, magának a tudományágunknak a megszületését.

A kutatások a következő területre fókuszáltak: a testnevelés és a testgyakorlati ágak elméletére, a testnevelés-történet, testnevelés-biológia, testnevelés-lélektan, testnevelési biomechanika (technika). A testneves-elmélet a testnevelés gyakorlatával kapcsolatos elméleti, didaktikai, szervezési, leginkább neveléstudomány gyakorlatkörébe tartozó ismeretanyagot foglalt magába, és kutatta. A didaktika területén kibontakozott kutatások mögött elmaradtak az oktatás szervezésével kapcsolatot kutatási eredmények. Kiemelkedő kutatások születtek az óvodai, elemi iskolai, főiskolai kötelező testnevelés oktatással kapcsolatban, mely gyakorlati eredményei tantervi, és tartalmi tekintetben is megnyilvánulnak. A testnevelés elmélet témájú cikkek, tanulmányok egyre nagyobb számban jelentek meg a hazai szakirodalomban.

A sportpedagógia fejlődését nehezítette a testnevelés túlzott biologizálása, formalizmus a testnevelés tanításában és a sport nevelési értékeinek az erkölcsi nevelésre való leszűkítése. Ez arra ösztönözte a sportpedagógiával foglalkozó szakembereket, hogy a sport és a testnevelés értelmi, esztétikai nevelési lehetőségeinek feltárására összpontosítsanak. Kutatásokkal igyekeztek alátámasztani a testnevelés értelmi, esztétikai nevelési fontosságát, és kölcsönhatásukat. Megkezdődnek a nemzetközi együttműködések, melybe a hazai sportpedagógusok is bekapcsolódnak Biróné Dr. Nagy Edit vezetésével. A 70-es, 80-as évek hazai sportpedagógiai kutatásait leginkább a szocialista egyetemekkel és főiskolákkal való együttműködések jellemezték. A kutatások leginkább az edző, és a testnevelő tevékenységére, az edző-tanítvány és a tanár-tanuló interakcióira, valamint a sportszakember képzési folyamat jellegzetességeinek a vizsgálatára fókuszáltak. A 90-es évek legnagyobb előrelépését az hozta, hogy 1991–ben az MTA Pedagógiai Bizottsága Testnevelési és Sportpedagógiai Albizottságaként elkezdte működését, majd 1994-ben elindulhatott a sportszakemberek tudományos képzése, a PhD képzés, habár még nem a sporttudomány keretein belül, hanem az ELTE neveléstudományi program alprogramjaként. A sportpedagógia ezzel elfogadást nyert. Még ugyan ebben az évben a sportszakemberek egy olyan programot készítenek: „ a sporttudomány empirikus és teoretikus kérdései”, melyet a MAB hosszas bírálat után 1997-ben elfogadott. A sporttudomány (tudományág) hivatalos akkreditációt nyert a neveléstudomány keretén belül.

Ezt követően egy 2000-res kormányrendelet a bölcsésztudományokhoz sorolta a tudományágunkat nevelés- és sporttudományok elnevezéssel, majd egy 2004-es újabb kormányrendelet a társadalomtudományok közé helyezte. A MAB plénumának határozata szerint pedig a tudományági elnevezése Sporttudományok lett. 2016-ban a tudományági besorolás legutóbbi felülvizsgálatánál az orvostudományok tudományterületén beül kapott helyet. Mindez jól szemlélteti a sporttudomány interdiszciplinális voltát, valamint azt, hogy még mindig nem találta a helyét a tudományok rendszerében. A sporttudomány önálló tudományként való hazai akadémiai elismerése még várat magára.

1. ábra a sporttudomány interdiszciplinális jellege

1. ábra a sporttudomány interdiszciplinális jellege

1.2. Alapfogalmak meghatározása

Már az előző fejezetben számos a sporttudományhoz és a sportpedagógiához tartozó fogalommal találkoztunk, így ezek meghatározása célszerűnek tűnik. Tekintsük át röviden a téma szempontjából releváns fogalmakat.

A sporttudomány egy multi- és interdiszciplináris tudományág, melynek vizsgálati tárgya a sport 3 területe különféle aspektusból. A sporttudomány „az emberi társadalom egyetemes kultúrájának részterületeként, a testkultúrának leképezésére szolgáló eszmerendszer – tudományosan igazolt, rendszerezett, általánosított elvek, tételek, törvények és törvényszerűségek, elméletek és módszerek együttese.” 4

A testkultúra a sporttudomány egyik legfontosabb és leggyakrabban alkalmazott kifejezése. A testkultúra „az egyetemes kultúra szerves alkotórésze. Az ember egészségügyi és mozgáskultúráját foglalja magában. Tartalmilag jelenti mindazon szellemi és anyagi értékek összességét, melyeket az emberi társadalom a fejlődése folyamatában létrehozott és megőrzött. A testkultúra jelentéstartománya átfogja a társadalomban lezajló aktivitást a fizikai tevékenység segítségével. Az embernek ez a társadalmon belül lezajló aktivitása az egészségének, fizikai állapotának megőrzésére, képességeinek fejlesztésére, teljesítőképességének növelésére történik, a testgyakorlás és a sport, mint eszközrendszer felhasználásával.” 5

A pedagógia szavunk a „pais” gyermek, és az „agein” vezetni szavak összetételéből született. A pedagógia a nevelés személyiségfejlesztő lehetőségeit, a nevelés célját vizsgálja annak elméletével és gyakorlatával foglalkozik. Magában foglalja a nevelés elméletét (a nevelés összefüggéseit, törvényszerűségeit, a nevelés általános elveit, cél-, feladat- és eszközrendszerét, szabályokat és módszereket, amelyek biztosítják a nevelési alapelvek megvalósulását) és a nevelés gyakorlatát (nevelési–oktatási–képzési gyakorlatot).

A pedagógia tárgya a gyermek alakításának, fejlesztésének folyamata, értékrendszerének alakítása.

A pedagógia több szaktudományt is magába foglal, az általános pedagógiát, a neveléselméletet, a neveléstörténetet, a didaktikát, a módszertanokat, a gyógypedagógiát, az életkorok pedagógiáját, az iskolaszervezettant, és a nevelési színterek pedagógiáját.

A pedagógia és a neveléstudomány fogalmát habár gyakran szinonimaként használják, tartalmuk nem azonos. „A neveléstudomány az ember céltudatos alakításának tevékenységét tanulmányozza. Vizsgálja a személyiség alakíthatóságnak, fejleszthetőségének összefüggéseit, ok-okozati tényezőit, törvényszerűségeit, a nevelés folyamatában érvényesülő tényezőket, azok rendszerét, hatásmechanizmusait.” 6 A neveléstudomány a pedagógia elmélete. A nevelés alapvető elvi kérdéseivel, céljával, feladataival, és eszközrendszerével foglalkozó tudomány.

A sportpedagógia egy olyan pedagógia jellegű tudomány, amelynek tárgya a sport, és a sportoló pedagógiai szempontú vizsgálata, célja pedig a sporttevékenységben felmerülő pedagógiai problémák megoldása. Határtudomány a neveléstudomány és a sporttudomány között. A neveléstudományhoz a pedagógikum révén kapcsolódik.

Míg a „neveléstudomány tárgya általánosságban a személyiség céltudatos fejlesztése, a sportpedagógia pedig a sporttevékenységet, mint személyiségfejlesztő tényezőt vizsgálja.” 7 A sportpedagógiát a pedagógia segédtudományának is nevezik. A sporttudományhoz való kapcsolódását tekintve pedig azt mondhatjuk, hogy annak szubdiszciplínája (1. ábra). Egy sajátos aspektusból vizsgálja a sportot, annak résztvevőit.

1.3. A sportpedagógia vizsgálati területe, tárgya

A sportpedagógia tárgya - mint ahogy korábban már említettük - a sport pedagógiai szempontú vizsgálata. Mit értünk sport alatt? A sport fogalmát sokan definiálták, így sokféleség jellemzi. Szűkebb értelemben általában a teljesítménysportra, versenysportra értendő, széles értelemben pedig testi-, mozgásos aktivitás.

A sport, egy széles körű társadalmi jelenség. Mind anyagi tényezőit, mind szellemi termékeit tekintve az egyetemes kultúra szerves része, egy olyan sajátos emberi tevékenység, mely igen komplex és multifunkcionális szerepet tölt be a társadalomban.

Amikor hétköznapi értelemben a sportról beszélünk, ez alatt értjük a versenysport, az élsport, a szabadidősport, és még az iskolai sport is. Ezek alapjaiban hasonlók, hiszen mozgásos cselekvésekről beszélünk, de céljukat illetően különböznek. Míg a versenysportnál, élsportnál8 a cél a minél jobb, minél magasabb szintű teljesítmény, a szabadidősportnál a testi-lelki-szellemi frissesség elérése, az iskolai testnevelés és sportnál a sokoldalú személyiségfejlesztés, és az egészséges testi-lelki fejlődés elősegítése a cél.

A sportpedagógia tárgya szélesebb értelemben a személyiségfejlesztés elméleti és gyakorlati kérdéseinek vizsgálata, törvényszerűségek feltárása. Vizsgálja a személyiségfejlesztés egyes színtereit, például a sportszíntér pedagógiai aspektusait, az iskolai nevelés, testnevelés folyamatát, és az oktatás tartalmát. Vizsgálja továbbá az oktatás - nevelés - képzés (tanuló, sportoló, edző, pedagógus) folyamatát, irányítását, szervezését, tervezését, és a mozgástanulás pedagógiai jellemzőit. Elemzi az oktatási és nevelési módszereket és a tanár - tanuló, edző – sportoló viszonyt, interakcióit.

A sportpedagógia célja hogy új ismeretek feltárásával járuljon hozzá a sportoktatás és – nevelés hatékonyságához, a sporttevékenységben felmerülő pedagógiai problémák megoldásához, valamint a pedagógiai tevékenység eredményességének növeléséhez.

1.4. A sportpedagógia feladata

A sportoló felkészítésének folyamatában érvényesülő pedagógiai törvényszerűségek, elvek, tényezők tudományos igényű feltárása, elemzése, rendszerbe foglalása; ezek alapján sajátos pedagógiai követelmények, eljárások meghatározása.

A személyiség fejlesztésének egy igen jelentős színterén a sporttevékenységben felmerülő pedagógiai problémákra az általános pedagógia járt útjain haladva, évezredes tapasztalatait, tudományos eredményeit felhasználni (Biróné, 2011). A sporttevékenység megfigyeléséből, elemzése segítségével olyan új pedagógiai konzekvenciák megállapítása, melyeknek segítségével új, a sport speciális helyzeteire jellemző pedagógiai összefüggések feltárásához juthatunk.

ÖSSZEFOGLALVA

A testkulturális ismeretek és a sportpedagógiai tudás már kezdettől az ember birtokában voltak, a sportpedagógia elmélete valamint gyakorlata pedig ősidőtől fogva jelen volt az ember életében. A 18-19. századra már körvonalazódtak, és létrejöttek az egyes tudományterületek, tudományágak, de a korszak politikai és tudományos elképzelései sajnos nem teremtették meg a feltételt arra, hogy a testnevelés és sport tudománya is megszülessen. Ez a sportpedagógia létrejöttét is nehezítette. A sportpedagógia egy olyan pedagógia jellegű tudomány, amelynek tárgya a sport, és a sportoló pedagógiai szempontú vizsgálata, célja pedig a sporttevékenységben felmerülő pedagógiai problémák megoldása. Határtudomány a neveléstudomány és a sporttudomány között. A sportpedagógia tárgya a sport pedagógiai szempontú vizsgálata. A sportpedagógia feladata a sportoló felkészítésének folyamatában érvényesülő pedagógiai törvényszerűségek, elvek, tényezők tudományos igényű feltárása, elemzése, rendszerbe foglalása; ezek alapján sajátos pedagógiai követelmények, eljárások meghatározása. A sportpedagógia célja hogy új ismeretek feltárásával járuljon hozzá a sportoktatás és – nevelés hatékonyságához, a sporttevékenységben felmerülő pedagógiai problémák megoldásához, valamint a pedagógiai tevékenység eredményességének növeléséhez.

ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

  1. Milyen szerepet töltött be a testgyakorlás és a sport a különböző korszakokban az ember életében?
  2. Mi volt a nevelés feladata az őskorban, az ókorban, és mi a középkorban?
  3. Hogy kapcsolódik össze az olimpizmus és a sportpedagógia?
  4. Mikor jött létre a sporttudomány, melyik tudományágon belül?
  5. Hogyan tudná meghatározni, hogy mi a sportpedagógia?
  6. Mi a sporttudomány? Hogyan kapcsolódik a sportpedagógia a sporttudományhoz?
  7. Mi a különbség a pedagógia és a neveléstudomány között?
  8. Hogyan kapcsolódik a sportpedagógia a személyiségfejlesztés folyamatához?
  9. Mi a sportpedagógia célja, feladata?
  10. Mi a sportpedagógia vizsgálati területe?

  1. Hepp F. (1956): Modern irányzatok a testnevelés – kutatásban. Testneveléstudomány. A Testnevelés Tudományos Tanács folyóirata. 1956 2 (6). 491. o.↩

  2. Hepp F. (1956): Modern irányzatok a testnevelés – kutatásban. Testneveléstudomány. A Testnevelés Tudományos Tanács folyóirata. 1956 2 (6). 486.o.↩

  3. A sport alatt szűkebb értelemben általában a teljesítménysportot versenysportot értik, szélesebb értelemben viszont testi, mozgásos aktivitást jelent.↩

  4. Biróné N. E. (2011) Sportpedagógia. Dialóg Campus Kiadó. 16.o.↩

  5. Takács F. (1972): A testkultúra fogalma és néhány tudományelméleti problémája. TF Közlemények, 95–100.↩

  6. Kozma B. (1996): Pedagógia I. A pedagógiai alapjai. Pécs, Comenius Bt.↩

  7. Biróné N.E. (2011) Sportpedagógia. Dialóg Campus Kiadó. 20 o.↩

  8. A teljesítmények alapján a versenysport csúcsa az élsport.↩