5. Az oktatás, nevelés központi szereplője (a pedagógus, az edző)

5.1.Pedagógiai képességek, a nevelő személyének tipológiája, az edzői életpálya

A pedagógiai folyamat meghatározó szereplője a pedagógus. Az oktatás folyamatában - mely a tanár és a tanuló kölcsönös tevékenysége - a pedagógus az, aki célirányosan tervezi, szervezi a tanuló tudatos, aktív munkáját, amelynek eredményeként formálódik a tanuló személyisége. Nem véletlen tehát, hogy az oktatás egyik kulcsszereplőjének, a nevelés központi alakjának tartjuk a pedagógust. A hatvanas - hetvenes években jelentek meg a nemzetközi pedagógiai szakirodalomban az első olyan vizsgálatok, melyek a tanári hatékonyságot, annak növelését tűzték ki célnak. Azóta is a pedagóguskutatás területén, mind a hazai, mind pedig a nemzetközi szakirodalom igen széles körben foglalkozik a hatékony, és kevésbé hatékony pedagógusok vizsgálatával. Tudományterületeken átívelően, a pszichológia, a szociológia, és természetesen a pedagógia is vizsgálja a témát, a pályaválasztás motivációs tényezőit, a pályaalkalmasság kérdését, a pedagógusok pályaképét, és természetesen a „jó tanárrá” válás titkának a kérdését is. A pályakezdés és a tanárrá válás folyamatának kérdésköre, a kezdő és a tapasztalt tanárok közti különbségek feltárása is a kedvenc kutatási témák közé tarozik. A hatékony tanári tevékenység mibenlétével, a pedagógusok közérzetének, életminőségének romlásával, a tanárszerep változásaival, a kiégés, és a pályaelhagyás problematikájával is számos hazai és nemzetközi szakirodalom foglalkozik. Mint látható a pedagógussal foglalkozó kutatások a téma komplexitásának megfelelően sokirányúak.

Mindenki egyetért azzal, hogy a pályára csak arra alkalmas személyek lépjenek, de ennek mibenléte már megosztja a kutatókat. Milyen is a jó pedagógus? Mitől hatékony egyikük, míg a másik nem? Amióta a tanítás hatékonysága fontossá vált, azóta keresik a választ ezekre a kérdésekre. A pedagóguspályára való alkalmasság kérdése mindig is foglalkoztatta a pedagóguskutatással foglalkozó szakembereket, de még a laikus közvéleményt is. A pályára való alkalmasság és az ehhez szorosan kapcsolódó személyiségjegyek vizsgálata napjainkban is releváns. Már a pedagóguskutatás kezdetén – az 1930-as években – megpróbálták meghatározni azokat a jellemzőket, melyek az eredmények pedagógusokat jellemzik. A tulajdonságlisták élén a következők szerepeltek: megértő, együttdolgozó, demokratikus, kedves, jó, türelmes, igazságos, vidám, van humorérzéke, barátságos, segítőkész, közvetlen, következetes, igazságos. Hazánkban a szakmai és általános műveltség, a gyermekszeretet, a lekiismeretesség, a hivatástudat, a példamutató magatartás, és a pedagógiai érzék szerepelt a lista élén (Ballér E., 1983). Ezek a tulajdonságok, valóban fontosak, de nem elegendő lenne ahhoz, hogy valakiből jó tanár, jó edző váljon? Pedagógusnak születni kell, vagy a különböző adottságú személyekből is válhat pedagógus? A válasz: igen. A különböző adottságú személyekből is lehet jó pedagógus, de nélkülözhetetlenek a következők:

• a szakmai tudás,
• a pszichológiai ismeretek,
• és a pedagógiai ismeretek.

Számos tulajdonságjegy megléte valóban nélkülözhetetlen, de fontosabb talán azt megvizsgálni, hogy a melyek azok a képességek, melyek fejleszthetők, és melyek nélkülözhetetlenek a pedagóguspályán iskolai vagy sportszíntéren. A személyiségvonásokkal foglalkozó vizsgálatánál három alapképességet emelnek ki a szakemberek, melyek az eredményes pedagógust jellemzik, ilyen: a feltétel nélküli elfogadás, az empátia - vagyis a másik ember érzéseinek megértése - és a kongruencia³³ (Falus, 2007).

Lényegesek továbbá a pedagógiai munkát elősegítő képességek, mint a kommunikációs képesség, a gyors helyzetfelismerés és a konstruktív helyzetalakítás, a széles és rugalmas viselkedésrepertoár, a konfliktuskezelés, az együttműködés képessége, és a mentális egészség. A hatékony tanári munka lényeges gyakorlati készségei továbbá a tervezési-, szervezési-, óravezetési készség, a magyarázat, a megfigyelés, az elemzés, és értékelés készsége, valamint a kommunikációs készség (Falus, 1998).

Hasonló készségeket említenek testnevelő tanároknál. A testnevelő tanároknak a leginkább nélkülözhetetlenek a didaktikai és szervezési, az erkölcsi, a gyakorlati, a kommunikációs, a kreatív és informatív készségek (Czechowski és Zukowska, 2010). Egy másik kutatásban (Cloes és mtsai, 2004), melyben tanárokat (2525) kérdeztek meg a testnevelők készségeivel kapcsolatban, a megkérdezettek azt tartották a legfontosabbnak, hogy a testnevelők legyen képes kezelni a rá bízott csoportot, kapcsolatot tudjon teremteni a gyerekekkel, és rendelkezzen jó kommunikációs, animációs készséggel.

A tanári hivatás gyakorlásához különféle személyiségvonások meglétére, képességekre, attitűdökre, gyakorlati készségekre és szakmai felkészültségre van szükség. Ezek, a kompetenciák formájában meghatározott képesítési követelmények, melyek OM rendelet formájában is megfogalmazódtak (15/2006.sz.OK rendelet). A kompetenciaterületek a következők:

1. a tanuló személyiségfejlesztése;
2. a tanulói csoportok, közösségek alakulásának segítése, fejlesztése;
3. szaktudományi, szaktárgyi és tantervi tudás integrálása;
4. a pedagógiai folyamat tervezése;
5. a tanulási folyamat szervezése és irányítása;
6. a pedagógiai folyamatok és a tanulók személyiségfejlődésének folyamatos értékelése;
7. szakmai együttműködés és kommunikáció;
8. elkötelezettség és felelősségvállalás a szakmai fejlődésért.

A testnevelés tanításához szükséges kompetenciák (Makszin és Woth, 2007) az előzőeken túlmutatva inkább a testnevelés szaktárgyi sajátosságait tartalmazzák:

1. kapcsolatteremtés;
2. rendgyakorlatok alkalmazása, vezénylése;
3. a tanulók szervezetének általános és speciális előkészítésével és a gyakorlatok vezetésével kapcsolatos testnevelő tanári kompetenciák;
4. tervezési feladatok;
5. szervezési feladatok;
6. képzési feladatok;
7. oktatási feladatok;
8. játékvezetés;
9. gondozási feladatok, baleset-megelőzés;
10. a terhelés, pihenés szabályozása.

Konkrét edzői kompetencialisták ezidáig nem születtek. Az edzővel foglalkozó kutatások és szakirodalom középpontjában nem a tanári nevelőmunka kompetenciái, hanem leginkább a teljesítmény növelését és az eredményességet elősegítő személyiségbeli garanciák állnak. Az edző azonban munkájában, nagyon hasonlít a testnevelőhöz, sőt a sportban dolgozó edzők jelentős része egyúttal testnevelő tanár is, így a kompetenciák tekintetében is hasonlóság tapasztalható. Gombocz János (1994, 1996) több tanulmányában is foglalkozott az edzők nevelő szerepvállalásával, és pedagógiai ambícióikkal, mely az életkor előrehaladtával változik. Az edzők többsége pozitívan fordul a nevelői szerep felé, de a vállalás szintje attól függ leginkább, hogy milyen korosztályi csoporthoz köti őt munkájuk. A labdajátékok edzői szívesebben foglalkoznak a nevelési feladatokkal, a közösség formálásával, mint más sportágak képviselői. (Gombocz J. 1996). A kedvelt pedagógusok preferált tulajdonságlistáinak, erénykatalógusainak vizsgálatát idővel felváltották a pedagógustipológiák. A sportszakemberekre vonatkozó egyik legismertebb ilyen módszer Caselmann nevéhez fűződik. A német kutató tipológiájának két alaptípusába (logotrop és a paidotrop) jól beleilleszthető mind a testnevelő tanár, mind pedig az edző. A logotrop alkatú pedagógus szakmai érdeklődésű, nála az objektív értékek, a tananyag áll a munka középpontjában. Tudásvágy jellemzi, rendszeresen képzi magát. A sport iránti érdeklődés miatt választotta a pályát. Szakmai igényessége mellett viszont elhanyagolja a nevelő munka, a közösség-fejlesztés feladatait. Humorérzék-nélküliség, és a diákoktól való elfordulás jellemzi. Ezzel szemben a paidotrop alkatú nevelők már pályaválasztási döntésükben is azért fordulnak a pedagóguspálya, vagy az edzői pálya felé, hogy emberekkel foglalkozzanak. Ember-, gyermekszeretet, diákok felé fordulás jellemzi őket. Náluk a tanulói-sportolói viselkedés jelenik meg értékként. Jó közösségépítők, edzéseken, órákon kiváló hangulat uralkodik, konfliktusmentesség, és jó emberi kapcsolatok jellemzik őket. A paidotrop alkatú pedagógus hajlamos engedményeket tenni, elvész az oktatás ideje és kevésbé alapos. A sportpálya pedagógusainak körülbelül a fele paidotróp típusú, de az utánpótlás sportban még nagyobb a képviseletük (Gombocz J., 2004).

A pedagóguskutatásban dolgozó szakemberek többsége, mára egyet ért azzal, hogy a pedagógus képzés folyamatába különböző adottságokkal, személyiségjegyekkel rendelkező emberek kerülnek, ezért a figyelmet a tulajdonságlisták és a tipológia helyett inkább a kiválasztásra, a pályaalkalmasságra, és a képzésre javasolják fordítani. Nem véletlen, hogy az elmúlt évek kutatásai ebbe az irányba tolódtak el. A tanári pályára való alkalmasság kérdése, a kezdő vagy leendő pedagógusok pályaképe mindig is foglalkoztatta a pedagóguskutatással foglalkozó szakembereket, de még a laikus közvéleményt is. Mindenki egyetért azzal, hogy a pályára csak arra alkalmas személyek lépjenek, de ennek mibenléte már megosztja a kutatókat. Bognár és munkatársai, (2008) kezdő testnevelők pályaválasztási döntéseit vizsgálták. Úgy vélték, hogy a választást leginkább olyan pszichés és pedagógiai tényezők határoznak meg, mint a sport-, a gyermekek szeretete, és a pályához való tehetségérzet. A pályakezdés indítékainak motivációs tényezői között testnevelőknél nem meghatározó tényező a szakma anyagi vonzata, és társadalmi presztízse. Prisztóka és munkatársai (2004) a testnevelő tanári szakra jelentkezők motivációját, a pálya iránti beállítódásukat vizsgálták. Megállapították, hogy a testnevelő tanári szakmában megjelenő célrendszerek nemcsak hogy megjelennek a motivációban, de a pályaválasztás elsődleges ösztönzői. Ezek pedig a testnevelés és az egészség összekapcsolása, a gyermekek szeretete és nevelési lehetősége, továbbá a sport szeretete.

Az edzői és a testnevelői életpályát a pedagógus életpálya sémáján több szakaszra oszthatjuk. Az első, a pályaválasztást megalapozó, a döntésig tartó élményszerző, előkészítő szakasz, melyet a képzés időszaka követ. A harmadik szakasz a pályavitel szakasza, benne a pályakezdés éveivel, mely az első 3-5 évre terjed ki. A tanítási gyakorlat 5-10 évére kiterjedő periódus, amely a pedagógiai tevékenység gyümölcsöző időszaka. Ezalatt az idő alatt kialakul az edző, a testnevelő egyéni stílusa, magabiztossá, éretté válik. Ebben a szakaszban a pedagógus még nyitott, fogékony az új megoldásokra, és lelkes a továbbképzésre. A következő szakasz a tanítás 15-25 éveit öleli fel, melyet a „rutin” időszakának is hívhatnánk. Ekkor már az új megoldások iránti fogékonyság csökken, a pedagógus gépiesen alkalmazza a módszereket, és már kevésbé igényli a tanítvánnyal való érzelmi kapcsolatot. Ötven éves életkor fölött a nevelő ambíciók visszaesnek. Ez az időszak az érzelmi elidegenedés, a kiégés időszaka is lehet, de szerencsére ez nem törvényszerű, hogy ez bekövetkezzen. Bizonyára mindenki ismer a pályán olyan szakembert, aki még 50 év felett is lelkes, ambiciózus, elkötelezett a szakma iránt, és igényli a tanítványaival való együttdolgozást. Ezek a szakaszok általános életpálya séma, de szerencsére nem törvényszerű, hogy mindenkinek ennek megfelelően alakuljon a pályája. Befolyásolja mindezt a szakmai siker, és a magánélet alakulása.

5.2. A testnevelő és az edző pedagógiai szerepe, feladatai

A testnevelőnek és az edzőnek a tanításon és nevelésen kívül sok más egyéb feladatnak is meg kell felelniük, szerepkörük rendkívül komplexnek tekinthető. Amellett, hogy tanít, nevel, átadja tudás ezen kívül egyéb szerepköröket is betölt: hivatalnok, kolléga, szervező, fegyelmező, egészségőr. A sportegyesület, mint az edző, és az oktatási intézmény, mint a pedagógus munkahelye is jelentős hatással van a feladatkörére. Rokon szakmák ugyan, munkájuk sok mindenben hasonlóságot mutat, de a pedagógiai szerepek tekintetében a párhuzamosságok mellett most nézzük meg a különbségeket is. Ehhez elsőként tekintsük át a testnevelés és a sport feladatát, szerepét.

Hazánkban, a közoktatásban a testnevelés órák révén másfél millió diák végez rendszeres testmozgást. Az iskola elhagyását követően viszont a rendszeresen sportolók aránya drasztikusan csökken (Sport XXI. Nemzeti Sportstratégiáról 2007-2020). A sport, és a mindennapi testmozgás igényének kialakításában, a mozgásos aktivitás és az egészséges életmód elsajátíttatásában, népszerűsítésében, és az ahhoz kötődő szemléletmód, attitűd formálásában fontos szerepe van az (iskolai) intézményes testnevelésnek, és a testnevelő tanárnak. Régi tapasztalat, és a saját vizsgálati adatok is alátámasztják, hogy azokból lesz fizikailag aktív életmódot folytató felnőtt, akivel gyermekkorban megszerettették a testmozgást. Ebben a folyamatban ugyancsak kiemelt feladat hárul a testnevelő tanárra. Ráadásul változó világunk egyre inkább megszokottól eltérő feladatok elé állítja őket. Mindezeknek nem könnyű eleget tenni. A tanári pálya hazánkban a legstresszesebb foglalkozásnak számít. Az oktatásban felmerülő nehézségek pedig tanári kiégést erősítik. A testnevelő tanárok 61%-a gondolkodott már a pályaelhagyáson.

Az iskolai intézményes testnevelésnek és ezáltal a testnevelő tanárnak is kiemelt szerepe van a társadalom egészének alakulásában, hisz, amilyen az oktatás, olyan a jövő társadalma. Mint ahogy Szent-Györgyi Albert fogalmaz: „Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.”

Az iskolai testnevelés nem választható el élesen a versenysporttól, mint ahogy a testnevelő tanári és edzői munka sem. A diáksport az iskola szerves része, így testnevelő egyben edző is. Hasonlóképp elmondható az utánpótlásban dolgozó edzőkről, hogy ők is pedagógusok, a sportpályák pedagógusai. Munkájukat, feladataikat tekintve tehát sok a hasonlóság, így kerülhet a kettőjük tevékenységének pedagógiai összevetése egymás mellé. A tehetségek kiválasztása, versenyeztetése, szorosan kapcsolódik mind a versenysporthoz, mind pedig az iskolai programhoz. Így a sportágválasztásban, a tehetséggondozás folyamatában, az utánpótlás nevelésben kiemelt feladata van mindkét félnek. A versenysport viszont az iskolai testneveléshez képest nem kötelező, hanem egy olyan önként vállat tevékenység, melyben az edző-sportoló kapcsolat jellemzője - hogy mivel a sporttevékenység élteti - kölcsönös függőségen alapszik, és bármikor felmondható. A versenysport a pedagógiai munka hatékony terepe, hiszen a felkészítés, az edzések során a sport által kifejtett legtöbb hatás (pedagógiai, erkölcsi, szociális, egészségre ható) érvényesül. A versenysport és az élsport sokoldalú hatása az iskolai testneveléshez hasonlóan ugyancsak az egész társadalomra kihat.

1. táblázat. A testnevelés és a sport sajátosságai tevékenységi és célértéki különbségei (Domokos 2013 alapján) Forrás: http://www.jgypk.hu/tamop13e/tananyag_html/testnevtan/testnevels.html

Összegezve elmondhatjuk, hogy az iskolai testnevelés és sport célja a sokoldalú személyiségfejlesztés, és az egészséges testi-lelki fejlődés elősegítése, melyhez eszközként használja a különböző sportágak mozgásanyagát. A testnevelésben cselekvőképes tudás kialakítása a cél. A versenysport célja viszont a minél jobb, minél magasabb szintű teljesítmény elérése. A versenysport profittermelő, teljesítményorientált. A személyiségfejlesztés is fontos, de nem ez a legfőbb cél, mint az iskolai testnevelésnél. Habár ehhez a területhez szorosan kacsolódik, hiszen a fiatal tehetségek kiválasztása, gondozása, versenyeztetése mely megjelenik az iskolában a versenysport számára is fontos. A versenysport célja teljesítő képes tudás kialakítása (2. ábra).

2. ábra A testnevelés és a sport célértéki különbségei

Az előző gondolatmenetből kiindulva már könnyen érthető a testnevelő és az edző feladat, pedagógiai szerepe. A testnevelő tanár intézményes iskolai keretek között, tantervileg szabályozott műveltségtartalommal, a neveléstudomány eszközrendszerével szervezi, tervezi, irányítja a diákok iskolai, iskolán kívüli tevékenységét. Az oktatás középpontjában – a sokoldalú személyiségfejlesztés érdekében – több sportág mozgásanyagának a megismerése, a mozgásműveltség fejlesztése áll (Szabó és mtsai 2007). A testnevelő tanár célja a sport eszközrendszerével, és mozgásanyagával a sokoldalú személyiségfejlesztés, és az egészséges testi-lelki fejlődés elősegítése. Ő a sport iskolai nagykövete, így – mint ahogy már korábban említettük – a sportágválasztásban, a tehetséggondozásban, és az utánpótlás nevelésben is kiemelt feladata van. A testnevelő munkája leginkább a pedagógiai céloknak rendelődik alá, míg az edzőé a sportcéloknak. Míg az edző sportolót, a testnevelő sportolni tudó, sportolni vágyó embert nevel. Az edző munkájában is lényeges a személyiségfejlesztés, de nem ez a legfőbb cél, hanem – mivel őt a sport mércéjével mérik – a teljesítmény. Az ő munkájuk a sportbeli célok megvalósítása érdekében szerveződik. Egy sportág mozgásanyagára összpontosítva speciális sportági képzést valósítanak meg edzéselméleti eszközök, és módszerek segítségével (Biróné, 2011) (2. táblázat).

2. táblázat. A testnevelő tanár és az edző sajátosságai

5.3. Követelmények a sportszakemberek felé

A nevelés – oktatás – képzés folyamatában jelentős hatása van a nevelőnek (testnevelő, edző), aki közvetett, illetve közvetlen módon, de egész lényével, személyiségével részt vesz a folyamatban, és példamutatással alakítja a gyermekek norma- és kapcsolatrendszerét. Emiatt számos követelményt fogalmazunk meg feléjük, melyek a következőkben foglalhatók össze:

Követelmények a sportszakember felé:

1. Szakmai felkészültség
2. Pedagógiai felkészültség
3. Erkölcsi követelmények
4. Általános műveltség

A sportszakemberek felé támasztott követelmények fentiekben felvázolt sorendje nem a fontossági sorrendet mutatja. Ezek mindegyike nélkülözhetetlen. A testnevelők, és az edzők felé támasztott követelmények közül mind a szakmai felkészültség, mind pedig az általános műveltség megléte megkérdőjelezhetetlen. „Nem lehet sikeres sem az edző sem pedig a testnevelő tanár, ha nem ismeri az erő, az állóképesség fejlesztésének fiziológiai alapjait, előírásait, tájékozatlan a taktikában, bizonytalan a sportszakmai célok megfogalmazásában.” ³⁴ A sportszakember feladata a szakmai tudásának állandó gyarapítása, a szakterületéhez tartozó új tudományos és módszertani eredmények megismerése. Törekednie kell a szakterületének minél alaposabb ismeretére, a szakmai tartalmak hatékony integrálására, és képességeinek fejlesztésére. Kötelessége a szakterületén megtalálható szakmai tartalmakat, eszközöket megismerni, kritikusan értékelni, és a pedagógiai céljainknak, valamint az adott közösségnek megfelelően kiválasztani, alkalmazni. Emellett pedig a sportszakembernek az általános műveltségét is folyamatosan szélesítenie kell. Mindkettő fejlesztésének – a szakmai felkészültségé, és az általános műveltségé – életre szóló feladatnak kell lenni.

A sportszakembernek nem csak a szakmához kell értenie, de pedagógiailag is felkészültnek kell lennie, hisz felelősséggel tartozik a rábízottakért. Feladata a pedagógiai tudásának állandó gyarapítása, és az ehhez tartozó új tudományos eredmények megismerése és a módszertani fejlesztések körében való tájékozódás. A pedagógiai felkészültség követelményei a következők: elméleti képzettség, pedagógiai megfigyelőképesség, a pedagógiai képzelet, a pedagógiai fantázia, a pedagógiai emlékezet, a megszólíthatóság, a pedagógiai szervezőkészség és a tapintat. Mindehhez szorosan kapcsolódik a hatékony kommunikáció, mely a pedagógiai folyamat hatékonyságának egyik feltétele. Nélkülözhetetlen, hogy a nevelő hogyan tudja átadni az információt a tanítványának. Nem véletlen hogy a pedagógiai képességek közt az egyik legfontosabbnak a hatékony kommunikációt tartják. A sportmozgások tanításában, mind a verbális mind pedig a nem verbális eszközök egymást szervesen kiegészítve vannak jelen. A rövid tömör lényegre törő közlés, a megfelelő hangszín, hangerő nélkülözhetetlen a sportmozgások tanításában. A nem verbális közlés is elengedhetetlen része a pedagógiai kommunikációnak (a dicséret, az értékelés és a figyelemfelhívás gesztusai, egyéb jelzései). A tanítványok nem csak azt figyelik, hogy mit mond a tanár, hanem azt is érzékelik, ahogyan elmondja. Minél fiatalabbak a tanítványok annál inkább a nem verbális kommunikációs csatornát részesítik előnyben az üzenet értelmezésénél. Szinte automatikusan dekódolják és értelmezik a pedagógus nem verbális jeleit. Ugyanakkor a pedagógus számára is szükséges, hogy folyamatosan figyelje és értelmezze a tanulók nem verbális jelzéseit

A pedagógiai folyamatban az alapvető cél az értékközvetítés. A pedagógus egész személyiségével részese a nevelési folyamatnak, az értékközvetítésnek. Nem mindegy tehát, hogy milyen erkölcsi normák vezérlik életét, hisz példaként áll a tanítványai előtt. Érdekes eredményeket mutatnak azok a kutatások, melyek a pedagógusok, és az edzők nevelésben betöltött szerepével, és a nevelő hatások fontosságával. A pedagógusok maguk is úgy vélik, hogy a saját személyes példaadásuk az egyik legfontosabbnak a nevelő hatások közül (Lénárd S., Szivák J., 2001). A személyes példán túl a tanár személyisége, az elfogadás, a türelem, a személyes kapcsolat, a következetesség és a partneri viszony a pedagógusok szerint a legfontosabb, amivel a munkájuk során a legnagyobb nevelő hatást elérhetik (Lénárd S., Szivák J., 2001). Az emberi értékek rangsorában a pedagógusoknál legelőkelőbb helyen leginkább morális értékek vannak: becsületesség, őszinteség, önismeret, tolerancia, segítőkészség, erkölcsösség, műveltség, kreativitás, önállóság, együttműködés, empátia, fegyelmezettség és alkalmazkodási képesség. A pályán eltöltött évek alatt viszont változás figyelhető mega a tanárok értékpreferenciájában. A tapasztalt kollégák fontosabbnak vélik az intellektuális értékeket, a kreativitás, a problémaérzékenységet. A nemek tekintetében is megfigyelhetők különbségek. A női tanárok érzelmileg közelebb állnak a tanítványaikhoz, és jobban hisznek a türelem és az elfogadás erejében. A férfiak hisznek a tanulók eredendő jóságában. Az edzők ez utóbbinál jelentősen különböznek a pedagóguspályán dolgozó kollégáiktól. Ők a nevelés lehetőségében bíznak, és a veleszületett adottságok meghatározó szerepében, és sokkal inkább számolnak a család és az iskola korábbi nevelő hatásával (Lénárd és Szivák, 2001; Gombócz G., 2008).

A gyermekek számára az erkölcsöt elsősorban a család, a szülő közvetíti, de az iskola, a sportszíntér, és tágabb értelemben pedig az egész társadalom is fontos szerepet játszik a közvetítésben. Ennél fogva tehát a pedagógus, és az edző is felelőse a gyermekek erkölcsi nevelésének. Szerepük lényeges, hiszen egész személyiségükkel, megjelenésükkel és minden megnyilvánulásukkal nevelnek, így követendő erkölcsi mintául kell szolgálniuk. A sportszakember magatartásában és megjelenésében legyen példamutató, mindenkor mutasson példát az emberi értékekben. Mint minden ember, tévedhet, hibázhat, de erkölcsi kötelessége azonban, hogy törekedjen a hibák megelőzésére, kijavítására, és saját személyiségének, képességeinek fejlesztésére.

ÖSSZEFOGLALÁS

A pedagógiai folyamat meghatározó szereplője a pedagógus. A különböző adottságú személyekből is lehet jó pedagógus, a szakmai tudás, a pszichológiai és a pedagógiai ismeretek nélkülözhetetlenek a hatékony munkához. Számos tulajdonságjegy megléte valóban nélkülözhetetlen, de fontosabbak azok a képességek, melyek fejleszthetők, és melyek nélkülözhetetlenek a pedagóguspályán iskolai vagy sportszíntéren, ezen alapképességek a feltétel nélküli elfogadás, az empátia és a kongruencia.

Lényegesek továbbá a pedagógiai munkát elősegítő képességek, mint a kommunikációs képesség, a gyors helyzetfelismerés és a konstruktív helyzetalakítás, a széles és rugalmas viselkedésrepertoár, a konfliktuskezelés, az együttműködés képessége, és a mentális egészség.

A hatékony tanári munka lényeges gyakorlati készségei továbbá a tervezési-, szervezési-, óravezetési készség, a magyarázat, a megfigyelés, az elemzés, és értékelés készsége, valamint a kommunikációs készség

ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

1. Melyek az alapvető képességek, melyek elengedhetetlenek a pedagóguspályán?
2. Melyek a legfontosabb pedagógiai képességek?
3. A testnevelés tanításához milyen kompetenciák szükségesek?
4. Milyen követelményeket fogalmazunk meg a sportszakemberekkel szemben?
5. Mi a különbség a testnevelő és az edző pedagógiai szerepei között?
6. Mi a különbség a paidotrop és a logotrop típusú nevelő között?

---

33. Az értékeinkben való bizonyosság, a verbális, nem verbális közlések harmóniája, a természetes viselkedés szinonimája.↩

34. Gombocz J. (2004.): Sport és erkölcsi nevelés. Mester és Tanítvány, 1. 115-126↩