6. Kollektív hatékonyság

A szociálpszichológiában meglehetősen népszerű elmélet az Albert Bandura (1994) nevéhez fűződő énhatékonyság. Az énhatékonyság úgy határozható meg, mint az egyén hiedelmei arra vonatkozóan, hogy képes olyan teljesítményt nyújtani, ami befolyással van az életét meghatározó eseményekre, ami kihatással van az érzéseire, gondolataira, önmotivációjára.

Az énhatékonyság érzése rendkívül fontos az egyén szempontjából, mivel a magas énhatékonyságérzéssel bíró személyek a bonyolult, összetett feladatokat megoldandó kihívásként kezelik, míg az alacsony énhatékonyság érzés inkább egy elkerülő attitűdhöz vezethet. A magas énhatékonyság érzettel jellemezhető személyek inkább képesek bevonódni és elmélyülni a feladatokban, komolyabb célokat tűznek ki maguknak, és kudarc esetén is fenntartják erőfeszítéseiket. Sikertelenség esetén hamarabb képesek összeszedni magukat és újra teljes figyelmüket a célra irányítani. Akik alacsony énhatékonyságérzéssel bírnak, azok viszont hajlamosak elkerülni a nehezebb, kihívást jelentő helyzeteket, potenciális veszélyforrásként azonosítva azokat, kevésbé ambiciózus célokat tűznek ki maguk elé, sokkal inkább a negatív kimenetekre fókuszálnak, és mivel képességeikben kevésbé bíznak, már az apróbb kudarcok is a lelkesedésük elvesztéséhez vezetnek, lényegesen jellemzőbb rájuk a stressz és fogékonyabbak lesznek a depresszióra.

Az énhatékonyság érzés számos forrásból táplálkozik. Az első és talán legfontosabb a gyakorlati tapasztalat, hiszen a sikerek az énhatékonyság stabil érzetét alakíthatják ki. Ennek az érzésnek a kialakulásában segíthet, ha a hatékonyság érzésének kialakulása előtt kevésbé érik kudarcok az egyént, de az énhatékonyság érzéshez szerencsés, ha a későbbiekben szembesül kudarcokkal is a személy, így „ellenállóbb” lesz, kevésbé fogja visszavetni egy-egy kudarcélmény. Énhatékonyság érzés nem csak személyes gyakorlati tapasztalat, hanem helyettesítő tapasztalás, tanulás útján is kialakulhat, amikor más, hozzánk hasonló személyek példáján látva a kitartó munka eredményeként tapasztalt sikert, vagy a kudarcot a mi személyes hatékonyságérzésünk is növekedhet, illetve csökkenhet. A magas énhatékonyságérzés harmadik forrása a társas meggyőzés, amikor a társak meggyőznek arról, hogy rendelkezel a képességgel és potenciállal, hogy bizonyos feladatokat elvégezz, bizonyos célokat elérj. A társas meggyőzés hátulütője, hogy sokkal könnyebb lerombolni ezáltal az énhatékonyságérzést, mint felépíteni, vagy megerősíteni azt, mivel a szóbeli támogatást egy minket ért kudarc könnyen megcáfol, míg a szóbeli meggyőzés útján lerombolt énhatékonyság miatt kudarccal szembesülve könnyen feladjuk, így nem erősödik, vagy legalábbis nehezen épül újra az énhatékonyság érzése. Az énhatékonyságérzés egy negyedik forrása az egyén szomatikus és érzelmi állapotainak „vizsgálata”, azaz az ilyen jelek, például stressz reakciók gyenge teljesítményre való hajlamként értelmezése. A stressz reakciók csökkentése és a negatív hangulat oldása segíthet a magasabb énhatékonyságérzés kialakításában.

A személyes énhatékonyságérzés, és ennek pozitív irányú megváltoztatása, vagy az énhatékonyságérzés fenntartása kiemelt célja a sportpszichológiának, természetesen a csapatsportok esetében is, de a csapatsportok esetén beszélhetünk úgynevezett kollektív hatékonyságról is, ami Bandura (1997) megfogalmazásában a „csapat közös hiedelme, a képességeikben, hogy képesek kivitelezni viselkedések olyan sorozatát, ami bizonyos szintű eredményre vezet” (477. old.).

A kollektív hatékonyság direkt kapcsolatba hozható az énhatékonysággal. A kollektív hatékonyság fő forrásai egyfajta csoport (csapat) szintű megfelelői az énhatékonyság forrásainak. Így a tapasztalati úton való tanulásnak a csapat múltbeli teljesítménye feleltethető meg, a helyettesítő tapasztalásnak egy csapatszintű helyettesítő tanulás felel meg, a társas meggyőzéssel csapatszinten a csapatmotiváció állítható párhuzamba, míg az egyén szomatikus és érzelmi állapotaival a pszichológiai biztonság (Robinson, Bucic és De Ruyter, 2006)

Az énhatékonyság és a kollektív hatékonyság viszonya az 1. táblázatban látható módon foglalható össze.

A kollektív hatékonyság sportcsapatok szempontjából jelentős számos konstruktummal szoros összefüggést mutat. A kollektív hatékonyság a fentiekben bemutatott okokból nagyon szoros kapcsolatban van az énhatékonysággal, nem csak abban a tekintetben, hogy az énhatékonyság egyfajta kiterjesztéseként értelmezhető a csapatokra (csoportokra), hanem abból a szempontból is, hogy a kollektív hatékonyság egyik, ha nem a legfontosabb forrása az énhatékonyság érzése. Azok a sportolók, akiknek magasabb az énhatékonyság érzése, akik biztosabbak képességeikben, céljaik elérésében, azok jellemzően a kollektív hatékonyság vizsgálatakor is magasabb értékekről számolnak be, azaz a magas énhatékonyság érzés magasabb kollektív hatékonyságérzéssel jár együtt (Chow és Feltz, 2014).

1. táblázat: Az énhatékonyság és a kollektív hatékonyság összefüggései. (Robinson, Bucic és De Ruyter, 2006 alapján)

A kollektív hatékonyság szempontjából szintén fontos tényező a fent már tárgyalt kohézió. A kollektív hatékonyság szempontjából meghatározóbbnak látszik a feladatkohézió, mint a társas kohézió, de definitív eredmények ezen a téren még nincsenek. A csapat egysége a feladattal kapcsolatos jellemzők megítélésében segíti a csapat hatékonyságába vetett hit növekedését. Szintén fontos aspektus a vezetés szerepe, mind az edző mint vezető, mind egyes játékosok mint vezetők szerepét értve ezalatt. A vezetők közvetlen módon hatással bírnak a kollektív hatékonyságra oly módon, hogy bátorítják a csapattagokat, példaként szolgálnak számukra, meggyőzés és visszajelzés útján erősítik a saját és a csapat képességeibe vetett hitet, valamint a csoportfolyamatok javítása útján is hasonló hatást érhetnek el.

A kollektív hatékonyságérzés kimenetei

Stajkovic, Lee és Nyberg (2009) metanalízise alapján megerősítést nyert az intuitíven is várható pozitív összefüggés a kollektív hatékonyság és a csapatteljesítmény között, mind laboratóriumi, mind terepvizsgálatok esetén. Azaz a magasabb kollektív hatékonysággal bíró csapatok jobban teljesítenek, mint alacsony kollektív hatékonyságérzettel jellemzett társaik és kudarc esetén nagyobb erőforrásokat és kitartóbban mozgósítanak kudarcélmény után a teljesítményük javítása érdekében. Hodges és Carron (1992) például háromfős „csapatokat” hozott létre kísérleti személyeiből akiknek medicinlabdával kellett feladatot végrehajtaniuk. A háromfős csapatok egy részének azt mondták, hogy erősebbek, mint az ellenfél (magas kollektív hatékonyság feltétel), míg a háromfős csapatok másik részének azt mondták, hogy gyengébbek, mint az ellenfél (alacsony kollektív hatékonyság feltétel). Mint a fenti bevezető alapján nem meglepő azt tapasztalták, hogy a magas kollektív hatékonyság feltételbe (véletlenszerűen) besorolt csapatok átlagosan jobb teljesítményt nyújtottak, mint az alacsony kollektív hatékonyság feltételbe sorolt ellenfeleik. Azaz a kollektív hatékonyság érzés kialakulása egyfajta önbeteljesítő jóslatként is működhet, ami magyarázat lehet arra, hogy egyébként jól teljesítő csapatok néhány vereség után miért süllyednek egyre mélyebbre a tabellán, holott képességeik nem erre predesztinálnák őket. Az ilyen esetekben végrehajtott edzőváltás egyik hatásmechanizmusa az is lehet, hogy az új edző mint vezető képes lehet megváltoztatni a csapat kollektív hatékonyság érzetét, egyfajta „győztes mentalitást” hozni, ami az eredményekben is megmutatkozhat már rövid távon is. (Természetesen ezen kívül számtalan más hatás is közrejátszik/közrejátszhat az eredmények új edző kinevezése utáni javulásában.)

Bár a laboratóriumi kutatások, különösen a kíséreltek fontos szerepet játszanak egy-egy jelenség vizsgálatában, az ok-okozati viszonyok feltárásában, fontos tisztában lennünk ezek korlátaival is. A kollektív hatékonyság vizsgálata kapcsán például jogosan merülhet fel kritikaként például a fent vázolt laboratóriumi kísérlet kapcsán, hogy hiányzik az ökológiai validitás, hiszen a való világban nem ad hoc létrehozott csoportok versengenek, hanem történettel, sajátos belső dinamikával jellemezhető csapatok vetélkedése zajlik. Ezért is fontos, hogy a terepvizsgálatok során, amikor valós csapatok voltak a vizsgálat alanyai, hasonló eredményekre jutottak, mint a fent említett, és más hasonló laboratóriumi vizsgálatokban. (Chow és Feltz, 2014.)

Bár a kollektív hatékonyság szerepe kétségtelenül a csapatteljesítmény vonatkozásában tekinthető legfontosabbnak, emellett több más konstruktumra is hatással van. Az egyik ilyen konstruktum a csapatkohézió, mivel a kollektív hatékonyság érzése kívánatosabbá teszi a csapatot növelve ezáltal a csapathoz tartozás fontosságát, és a közös célokért való együtt dolgozást. A kollektív hatékonyság hatással van a csapat által kitűzött és követett célokra is, mivel a magasabb kollektív hatékonysággal bíró csoportok, bízva a csapat képességeiben, ennek megfelelő magasabb célokat tűznek ki maguk elé, amit aztán nagyobb elszántsággal próbálnak is elérni, mint az alacsonyabb kollektív hatékonyságérzettel jellemezhető csapatok. A kollektív hatékonyság a csapat érzelmi állapotára, például a szorongásra, büszkeségre is kihatással lehet. A magasabb kollektív hatékonyságú csoportok kevésbé szoronganak az eredmények miatt még nagyobb nyomás esetén is, mivel az akár sikeres, akár sikertelen szereplésért viselt felelősség megoszlik a csapat tagjai között. (Chow és Feltz, 2014.)