3. Ízületi sérülések

Bizonyos sérülések elég hosszan akadályozzák a sportolót tevékenységében, és ezek nagy része éppen ízületi sérülés. Az ízületi sérülések a sportolók és edzők rémálmai közé tartoznak, mivel ezek nehezen, lassan gyógyulnak, köszönhetően annak, hogy az ízületnek – szövettani jellegzetességei okán – a regenerációs ideje jóval nagyobb, mint az izomzaté: a napokban és hetekben mérhető izomregenerációval szemben egy súlyosabban sérült ízület teljes gyógyulása fél-egy évig is eltarthat, már ha egyáltalán képes a teljes gyógyulásra (ld. pl. Loitz, Frank 1993; Gabriel 2002).

A komolyabb sérülések gyógyulásának spontán, természetes folyamata három alapvető fázison megy keresztül:

• vérzés és gyulladás,
• a szakadt szélek közötti molekuláris és sejtes hidak létrejötte (reparációs fázis), majd
• az újjászerveződés.

A gyulladási fázis nagyjából három napig tart, a reparációs fázis két naptól hat hétig (a kollagénszintézis mértéke a csúcsot általában a sérülés után három héttel éri el), míg az újraszerveződés körülbelül egy-másfél hónaptól fél-egy évig tart (Oakes 1992, Gabriel 2002). A kezelés alapvető lépéseinek – pihentetés, jegelés, kompresszió és megemelés – elmaradása hatására túlzott mértékű vérzés és ödéma léphet fel, ami megakadályozza a kollagénrostok normális elrendeződését, ez pedig azt eredményezi, hogy a kialakuló hegszövet túl merev, rideg, vastag és fájdalmas lesz (Gabriel 2002).

Megjegyzendő, hogy az ízületi szalag szakadásának esetén a korai (az első három hétben történő) mobilizáció is megzavarhatja a kollagénrostok helyes orientációját, ám a három hét eltelte után javasolt a mozgatás és finom terhelés, mert ez erősíti a gyógyuló szalagokat (Gabriel 2002).

Természetesen nem minden ízület és ízületalkotó reagál egyformán a sérülésre. Példának okáért a térdízület belső oldalszalagja teljes szakadás esetén is meglehetősen jó gyógyulási potenciállal rendelkezik a megfelelő kezelési fázisokon átesve, de például ugyanabban az ízületben az elülső keresztszalag elszakadásakor sokkal rosszabbak a kilátások, valószínűleg a szakadt szalagszélek ízületi folyadéknak való kitettsége miatt (Gabriel 2002).

3.1. Sérülés a túlhasználat miatt

A túlterheléses sérülések alapvetően halmozódó mikrotraumák eredményeképpen jönnek létre. Ezek a piciny sérülések regenerációt igényelnének, de ha nem hagyunk erre időt és lehetőséget, például mivel észre sem vesszük őket, akkor a negatív hatások halmozódnak, majd egyszercsak sérülésben kulminálódnak. E sérülések gyógyulási szakaszában nagy eséllyel újrasérülési ciklusok jöhetnek létre, mert a sportoló nem érzékeli vagy nem veszi komolyan a gyógyulási fázis ajánlott kivárási idejét, és mivel a fájdalom már elmúlt, újrakezdi a terhelést. Ezt a magatartást egy teljesen természetes élettani és pszichológiai jelenség váltja ki. A viselkedés abból fakad, hogy ahogy a sportoló egyre magasabb és erősebb szintet ér el az adott tevékenységben, aránytalanul megnő az az energia, amit a további fejlődésre kell fordítania, tehát a fejlődés az időben nagyjából egy telítési görbét mutat. Így tulajdonképpen még a szintentartáshoz is viszonylag sok energia szükséges. Ennek egyrészt az lesz a következménye, hogy a kihagyás után kellemetlen érzés azt megélni, hogy mennyit zuhant az ember vissza a sérülést megelőző időszak teljesítményéhez képest, másrészt fizikailag is nehéz visszakapaszkodni a korábbi szintre. Ezért sok sportoló mindent megtesz azért, hogy kevesebbet essen vissza, és könnyebben fel tudjon zárkózni „saját magához”. Így könnyen érthető, hogy a fájdalom elmúltát a sérülés gyógyulásával teszi egyenértékűvé, és nagy intenzitással újrakezdi az edzéseket, ami persze újabb sérülést okozhat.

Az egyik nagyon lényeges ok, ami miatt az ízületek rendre megsérülnek az, hogy az ízület alkalmazkodóképessége sokkal korlátozottabb és lassabb, mint az izomzaté. Ezért sok sportoló megéli azt a jelenséget, hogy miközben izomzata növekszik és erősödik, a meglehetősen gyors – akár hetek alatt végbemenő – átalakulások során elhiszi, hogy a megtartott fejlődés érdekében a terhelés ugyanabban az ütemben fokozható, ahogyan addig. Nos, ez nem így van. Az ízületek alkalmazkodása jóval lassabban megy végbe, és a sportoló ezt a folyamatot sajnos nem képes olyan kézzelfoghatóan érzékelni, mint az izomzati fejlődést. Ezért az izomzat fejlődésének „megugrásától” fellelkesül, és túlságosan az izomfejlődésre koncentrálva megfeledkezik arról, hogy mozgásrendszerének más komponensei is vannak, nemcsak az izmok. A jó edzők odafigyelnek arra, hogy sportolóik ne ész nélkül haladjanak a terhelés növelésében, megrészegülve izomzatuk szemmel látható növekedésétől. Ez a hatás különösen a férfiakat veszélyezteti, hiszen az ő szervezetükben a férfi nemi hormonok hatására átlagosan eleve nagyobb mértékű az izomfehérje-szintézis, ezért fajlagosan ugyanannyi edzés általában nagyobb izomnövekedést produkál, mint a nőkben; valamint mivel a nagy izomzat általában a férfiasság képének is fontos alkotóeleme, ezért ők kevésbé hajlamosak ellenállni a gyors fejlődés reményével kecsegtető, de sokszor ízületi sérülésekben végződő, túlzott ütemű edzéstervek vonzerejének.

Ráadásul ezek a sérülések nem feltétlenül mindig ott jelentkeznek, ahol a végtag terhelésének módjától várnánk. Például a rövidtávfutók edzéstervének jelentős részében az edzések nagyjából fele technikai futóedzés, a másik fele pedig erősítés, hiszen az erős lábak mellett az erős felsőtest a sprintfutás során kifejtett lendületképzéskor elsőrendűen fontossá válik. Nos, megtörténhet az, hogy egy kiváló adottságokkal rendelkező, 70-75 kg-os – tehát átlagos tömegű – versenyző például a súllyal történő guggolásnál olyan mértékig képes felerősíteni izomzatát, hogy akár 150-160 kg plusz súllyal is képes a guggolást vagy akár a guggolásból ugrás sorozatait is elvégezni. Izmai remek formában vannak, ereje még mindig növekszik, azonban a mechanikailag sérülékeny pontokon mikrosérülések képződése kezdődhet: észrevétlen kopások, szakadások, repedések indulhatnak meg. Ez később nem feltétlenül a figyelt és óvott térdízületben jelentkezik, hanem lehet, hogy például az ágyékcsigolyák valamelyike szenved maradandó károsodást. A versenyző néhány éves időtartamban sorozatos sikereket él meg versenyein, majd hirtelen rosszabbodik az állapota, mivel olyan mértékűvé válik gerincsérülése, hogy teljesen abba kell hagynia a versenyzést, esetleg még sportágat is kell váltania. Az izomzat fejlődését tehát nem szabad egyedüli mérvadóként kezelni, ha a mozgásrendszer egészének fejlesztése a cél – és mi más lehetne? Az egészséges ízületek egyik titka, könnyen megteremthető alapfeltétele az alapos bemelegítés. A másik az ésszerű terhelés – ennek mértékét már jóval nehezebb meghatározni, hiszen sportág- és egyénfüggő.

3.2. Baleset és ízületek: a traumatikus sérülések

Az ízületeket ért sérülések gyakori oka egyszerűen a véletlen mozdulatok és egyéb balesetek okozta ficamok, rándulások és szakadások. Ezek a sérülések a legkülönbözőbb helyzetekben fordulhatnak elő, és egy pillanat alatt tönkretehetik a hosszú idő alatt végzett edzésmunkát. Egyes, hirtelen, nagy erejű mozdulatokat és irányváltásokat igénylő sportágakban (labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, tenisz, küzdősportok, stb.) gyakoriságuk fokozottabb. Elkerülésük szinte lehetetlen, ezért nagyjából annyit tehetünk, hogy fokozatosan megerősítjük az ízületeket, ez pedig főleg az adott sportágak edzői tevékenységének felelőssége (pl. a bokaficam elkerülésére, tehát a bokaszalagok erősítésére nagyon jól bevált gyakorlat az ugrókötelezés).

Természetesen az akut sérülések gyógyulásának fájdalmatlan fázisában is jelentkezik egy kiemelten sérülésveszélyes periódus, amikor tehát nagy az újrasérülés veszélye. Azonban mivel a halmozódó mikrotraumás típushoz képest itt elevenebb a traumaélmény, egyértelműbbek és tudatosítottabbak a sérülést kiváltó mozdulatok, általában eleve hosszabb a gyógyulási fázis, és fokozottabb az orvosi segítség igénybevétele, pszichikailag talán könnyebb betartani az ajánlott kivárási időt az edzés újrakezdéséhez.

3.3. A hideg és az ízületek

A teljesség kedvéért megemlítendő még, hogy az ízületek a hideg szempontjából is a legsérülékenyebb elemei a mozgásrendszerünknek, azaz viszonylag könnyen megfázhatnak, ha hidegben gondatlanul sportolunk. Mindannyiunk számára ismert lehet a jelenség, hogy amikor nyáron, lehúzott ablak mellett utazunk autóban, vonaton, és közben huzamosabb ideig kikönyökölünk az ablakon, az utazást követően rövidebb-hosszabb ideig ízületi fájdalmakat tapasztalhatunk a kar egyes részeiben. Nos, hidegben történő sporttevékenység során lényegében ugyanez játszódik le: az ízület megfázik. Ez reális veszéllyel a téli sportok végzőit fenyegeti, és úgy a sportolók, mint az edzők felelőssége erre mindenképpen figyelemmel lenni; a többi versenysportban az ilyen irányú veszélyeztetettség elenyésző. A saját maguk szakállára, edző nélkül sportoló személyeknél állhat még fenn az ízületi megfázás veszélye; ez azonban kívül esik jelen tárgy vizsgálódási körén.

Egy manapság általánosan használt berendezés viszont valós veszélyt jelent az általános megfázás és az ízületi megfázás tekintetében (egyébként mindenkire, nemcsak a sportolókra nézve): ez a légkondicionáló berendezések okozta megfázás. A nyári hőségben valamely ízületünket tartósan érő hideg légáramlat ízületi gyulladást okozhat, s így visszavetheti az edzésmunkát.

3.4. A sérüléssel sújtott szövet az ízületben

3.4.1. Az ízületi szalagok

A sportolás során leggyakrabban az ízületi szalagok sérülnek meg. E képződmények az inak megnyúlásánál leírtak szerint viselkednek (megnyúlás, megfolyás, szakadás). A sérülés oka többnyire a végtag distalis oldalára gyakorolt csavaró és/vagy hajlító erőhatás. A szalagok sérülése alapvetően háromféleképpen szokott bekövetkezni. Leggyakrabban maguk a szalagot alkotó kötőszöveti nyalábok nyúlnak meg vagy szakadnak meg. Másodsorban az avulziós sérüléseket kell említeni, melyekben a szalag (vagy az ín, vagy az ízületi tok) a csontból tép ki egy darabot. Ez a fajta sérülés különösen gyermekkorban gyakori, mert ekkor a csontszövet szakítószilárdsága még jóval gyengébb az izmot és az ízületeket rögzítő tömöttrostos kötőszöveti elemekénél. Harmadrészt lehetséges a szalag-csont határfelület szétválása is, de ez nagyon ritkán következik be, mert a kapcsolódási felület különösen erős (Bartlett 2005).

A szalagsérülések legnyilvánvalóbb tünete a fájdalom mellett az ízületi instabilitás. Emellett a megfelelő illesztettség hiánya, a nyomásviszonyok megváltozása és akár a terület propriocepciójának kiesése is jelentkezhet. A szalagsérüléseknek leginkább kitett sportolók azok, akiknek korábban már sérültek a szalagjaik, akiknek viszonylag gyengék az izmaik, és azok, akiknek túlzottan lazák az ízületeik (Bartlett 2005).

Megjegyzendő, hogy mindennapi tevékenységeink során lehetséges, hogy rendszeresen a rugalmas, csak megnyúlással járó alakváltozási tartományon kívül használjuk ízületeinket (pl. guggoló munkavégzés a burkoló szakembereknél). Ezáltal egy statikusan túlhúzott helyzetben sok időt töltünk el, ami a szalagok megnyúlását okozza, ami miatt pedig csökken a rugalmasságuk, a stabilizálóerejük, és nő a sportolás során fellépő sérülések bekövetkezési esélye is (Katics, Lőrinczy 2010).

Megnyúláskor és részleges szakadáskor a pihentetés és a fokozatos, finom terhelés segíti a felépülést. Teljes szakadáskor műtéti beavatkozás is szükségessé válhat. Az operáció során egy vagy több ép szalagból metszenek ki hosszú szalagrészeket, és a szakadt szalag helyén ezeket a csonthoz rögzítve pótolják a kiesett funkciókat. A gyógyulás, mint fentebb szerepelt, több hónapot, vagy akár fél-egy évet is igénybe vesz, így a versenynaptárt egy ilyen sérülés alaposan átírja.

3.4.2. Az ízületi porc

A túlhasználat és a balesetek során a szalagok mellett a porc is sérülhet. A porc gyakori túlerőltetésre kopással válaszolhat, ami krónikus ízületi gyulladás kialakulásával fenyeget. Egyszeri szélsőséges erőbehatás miatt a porc meghasadhat vagy akár le is törhetnek belőle darabok.

Nem mindegy azonban, hogy milyen porcot érint a sérülés. Gyakorinak számít például a rostporcos meniscus sérülése a térdben. Ez bizonyos szempontból már komolyabb sérülés, mint a szalagoké, mert a leszakadt porc pótlása nem oldható meg kielégítően. Ilyenkor az ízület kitisztításával, a leszakadt részek eltávolításával és az élesen maradt szélek lesimításával igyekeznek a sérülést kezelni. Kivételes, speciális esetekben megkísérelhető a leszakadt meniscus-darab visszavarrása is.

Ritkább esetben, extrém trauma hatására a csontok végeit borító üvegporc is leválhat, azonban ennek a gyógyítása még nagyobb kihívást jelent, mint a meniscus gyógyítása.

Megjegyzendő, hogy a nem sporttevékenység által, hanem a helytelen életmód következtében létrejött ízületi sérülések egyik leggyakoribb fajtája a túlsúly miatti térdsérülés: porckopás és porcleválás.

3.5. Főbb ízületeink és gyakoribb sérüléstípusaik

3.5.1. Bokaízület

Általánosságban véve a sportokban a leggyakrabban megsérülő ízület a boka, ezen belül, gyakoriságot tekintve a szalagsérülések állnak az első helyen (Bartlett 2005). Az ízület alkotásában (11. ábra) részt vesz a szárkapocscsont, melynek feje képezi a külső bokát (malleolus lateralis), a sípcsont, amelynek vége alkotja a belső bokát (malleolus medialis), valamint a lábfej részéről az ugrócsont (talus); az egészet erős szalagrendszer stabilizálja (12. ábra).

11 . ábra: A bokaízület (Forrás: Wolfram Mathematica)

12. ábra: A boka szalagrendszere (Forrás: Wikipaedia. By An svg version of image:Ankle.PNG by me (Jak). Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1981086)

A bokaízületben nagy mechanikai feszültség ébred, hiszen a lábfej kicsi terhelést viselő felületet képez, miközben a terhelés nagy. Magában a talpban, apró csontjainak elrendeződése két ívet hoz létre (13. ábra): egy hosszantit és egy harántívet (ez utóbbit tulajdonképpen a lábközép [metatarsus] csontjai alkotják). Ez a két ív biomechanikai szempontból kiemelten fontos, hiszen nagy energiaelnyelő potenciállal rendelkeznek, vagyis ütéscsillapítóként működnek.

13. ábra: A lábfej biomechanikai ívei (Forrás: Wolfram Mathematica)

A bokában a közönségesen előforduló szalaghúzódások és szalagszakadások mellett előfordul az ínhüvelygyulladás (futók), és gyakori az Achilles-ín sérülése is. Ez az ín nem tipikusan bokaízületi ín, de közelsége miatt itt tárgyaljuk. A lábikraizomnak a sarokcsonthoz (calcaneus) csatlakozó ina az Achilles-ín (8. ábra). Hüvelyének, és a mellette fekvő bursának a begyulladása mellett ez az ín sajnos viszonylag gyakran szakad is, akár felhalmozódó mikrotraumák, akár hirtelen behatás következtében is (ugró, sprintelő, hirtelen irányváltoztatással járó sportágakban; Bartlett 2005).

A törések (pl. külső boka törése) viszonylag nem gyakori sérülés.

A lábfej sérülései elég gyakoriak, nagyjából annyira, mint a bokát érő károsodások; nagyjából felük túlhasználat során felhalmozódó mikrosérülésekből adódik, másik felük pedig egyszeri nagy erőbehatás következtében alakul ki, nagy ütközésveszélyű sportokban, vagy pedig elesés miatt (Bartlett 2005).

3.5.2. Térdízület

A nagy bonyolultságú térdízületben a combcsont bütykei (condylus medialis et lateralis) ízesülnek a sípcsonthoz, amelyhez a szárkapocscsont is kapcsolódik oldalról-hátulról (14-15. ábra). A négyfejű combizomnak a térdben elöl haladó (és a sípcsonton tapadó) inába beágyazva található a térdkalács, amely védőszerepe mellett a láb mint emelő hatékonyságának a fokozásában is fontos szerepet játszik, mert azzal, hogy az ízület felett vezeti el a négyfejű izom inát, az erőkart megnöveli (Vogel 2013). A térdízület szintén az egyik leggyakrabban megsérülő ízület a sportban. Mechanikailag sokféle irányú erőnek van kitéve az egyszerű járáskor is: hajlás, csavarodás, nyíróhatás (az ízületi felszínekkel párhuzamos irányban) és axiális összenyomódás hat rá (Bartlett 2005). Nem véletlen tehát, hogy a térd a sportolás során viszonylag könnyen sérül. Leggyakrabban a stabilizáló szalagok (16-17. ábra) szenvednek sérülést: túlnyúlást, részleges szakadást vagy teljes szakadást. Ez utóbbi sérülés leginkább az elülső keresztszalagot érinti, amely, mint láttuk, spontán úton éppen az egyik legnehezebben gyógyuló szalag az ízületben (Gabriel 2002).

14. Ábra: A térdízület csontjai (Forrás: Wolfram Mathematica)

15. Ábra: A szárkapocscsont és a sípcsont felső részének egymáshoz viszonyított helyzete (oldalsó-hátulsó nézetben) (Forrás: Wolfram Mathematica)

A sípcsont és a combcsont egymáson nemcsak gördülő, hanem csúszó mozgást is végez, ezért több irányban szükséges a stabilizálás, amit az oldalsó szalagok, a keresztszalagok és a meniscus-ok biztosítanak (16-17. ábra). A meniscus rostporcos gyűrűi elnyelik a láb és a talaj közötti ütközéskor keletkező energia egy részét, és emellett anteroposterior és mediolateralis irányú stabilizáló szerepet is betöltenek. A térdet ért sérülések során gyakran valamelyik meniscus-gyűrű rongálódik nyírófeszültség és kompresszió hatására: reped, esetleg elszakad. A meniscus-sérülés általános oka az, hogy testünkkel csavarodó mozdulatot végzünk, miközben a testsúlyt viselő láb térde rögzített tartásban van (Bartlett 2005). Természetesen túlhasználat miatt is létrejöhet meniscus-sérülés, de ilyenkor ez inkább kopást jelent, nem szakadást.

A traumatikus térdsérülések között előfordulnak az ütés, rúgás következtében létrejött különféle károsodások, és a repetitív mikrotraumák miatt kialakult bursitis (bursa begyulladása), vagy a térdkalács-ínnak a gyulladása (patellaris tendinitis), ami főleg a sorozatosan ismételt, kemény felületről végzett elrugaszkodás és visszaérkezés folyamán kifejtett excentrikus munkát igénylő sportokban fordul elő (Bartlett 2005), mint például a kosárlabda, a tájfutás, a labdarúgás, vagy a torna.

16. Ábra: A bal térdízület szalagjai és meniscus-ai hátulnézetből (forrás: Wikipaedia. By Henry Vandyke Carter - Henry Gray (1918) Anatomy of the Human Body (See “Book” section below) Bartleby.com: Gray’s Anatomy, Plate 348, Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=108270)

17. Ábra: A jobb térdízület szalagjai elölnézetből, sematikusan ábrázolva. („Posterior cruciate ligament”: Hátulsó keresztszalag; „Anterior cruciate ligament”: Elülső keresztszalag; „Medial collateral ligament”: Belső oldalszalag; „Lateral collateral ligament”: Külső oldalszalag;”Articular cartilage”: Ízületi porc) (Forrás: Wikipaedia. By Mysid - Vectorized and colorized in Inkscape, based on Image:Knee diagram.png., Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=4004042)

3.5.3. Csípőízület

A csípőízület a láb függesztőövének, a medenceövnek és a combcsontnak a mozgatható gömbízülete. A medenceövet a két – egyenként három csontból, a csípő-, ülő-, és szeméremcsontból összenőtt – medencecsont és a keresztcsont alkotja. A medencecsontban egy ízületi vápa található, melyet acetabulumnak hívunk; ebbe illeszkedik a combcsont feje (caput femoris) (18-19. ábra). Stabilitását egy nagyon erős szalagrendszer biztosítja (20. ábra).

Bár a medencecsontokat nagyrészt szivacsos állomány alkotja, ívelt kialakításuk miatt mechanikailag nagyon erős szerkezetet alkotnak. A comb csatlakozási régiójának mozgási szabadsága, valamint a csigolyák sorának egyenként minimális, de összeadódva mégis jelentős hajlási potenciálja minimalizálja a medenceövre ható csavaró és hajlítóerők nagyságát (Bartlett 2005). Ezért a sportban a medencesérülés elég ritka. Amikor megtörténik, akkor általában ütközések miatti nagy kompressziós erők ébredésének köszönhető.

Az ízületben bekövetkező leggyakoribb törések általában a femurt érintik, pl. a combnyaktörés során. Sokkal jellemzőbbek azonban az izmok (vagy izom-ín) sérülései (rectus femoris, közelítőizmok, csípő- és horpaszizmok), ritkábban a szeméremcsonti összenövés (symphysis pubica) túlhasználat miatt bekövetkező gyulladása futóknál vagy távgyaloglóknál (Bartlett 2005).

18. Ábra: A csípőízületben kapcsolódó combcsont és medencecsont (Forrás: Wolfram Mathematica)

19. Ábra: A csípőízület felépítése (Forrás: Wolfram Mathematica)

20. Ábra: A csípőízületet erős szalagrendszer stabilizálja (Forrás: Wikipaedia. By Henry Vandyke Carter - Henry Gray (1918) Anatomy of the Human Body (See “Book” section below) Bartleby.com: Gray’s Anatomy, Plate 339, Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=108255; By Henry Vandyke Carter - Henry Gray (1918) Anatomy of the Human Body (See “Book” section below) Bartleby.com: Gray’s Anatomy, Plate 341, Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=108259)

3.5.4. Vállízület

A vállízület (21. ábra) nagyon komplex ízületünk, mely igen gyakran szenved sérüléseket. Mozgástartománya nagy, ennek azonban az az ára, hogy a stabilitása kicsi, ami az egyik oka a sérülékenységnek. Ebből következően a váll körüli izmok szükségesek is a stabilitás fenntartásához.

Alkotói a felkarcsont feje (caput humeri), az azt fogadó ízületi vápa a lapockacsontban (cavitas glenoidalis), a lapocka hollócsőrnyúlványa (processus coracoideus), a lapockacsont vállcsúcsi nyúlványa (acromion), valamint, mivel a vállcsúcsra érkezik ki a kulcscsont is, és több szalaggal is csatlakozik a vállízületet alkotó egyéb képletekhez, a kulcscsont is a vállízület komponense. A felkarfej gömbízületet alkot a lapocka vápájával, ami miatt a váll nagy mozgástartománnyal rendelkezik.

21. Ábra: A felkarcsont és a lapockacsont kapcsolódása a vállízületben oldalnézetből, elülső oldalnézetből és hátulsó oldalnézetből (Forrás: Wolfram Mathematica)

A vállizmok közül néhány (musculus supraspinatus, infraspinatus, subscapularis és teres minor) egy egységesen működő csoportot képez, ezt rotátorköpenynek vagy vállforgatóköpenynek hívjuk (22. ábra). Eme izmok inai a humerus feje és a lapocka vállcsúcsi nyúlványa között futnak. Ez nagyon gyakran megsérülő rész sporttevékenység közben, főleg az erőkifejtéssel történő emelés, a váll fölött végzett erőkifejtés, különféle lendítő- és körzőmozgások, dinamikus és nagyívű karmozdulatok okozhatnak mind akkumulálódó, mind pedig egyszeri traumatikus károsodásokat. Ugyanezen mozgatóegység és/vagy az acromion sérülését váltja ki az egyenes karra ható axiális nyomóerő, ami a felkar fejét felfelé nyomja az ízületben (Bartlett 2005).

22. Ábra: A rotátorköpenyt alkotó izmok és inaik (Forrás: Wikipaedia. By Jmarchn - Own work, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=67117834)

Egy másik nagyon gyakori sérülés a kulcscsont törése, ami tipikusan a vállra esés, vagy összeütközés miatt következhet be, tehát egyszeri traumatikus természetű károsodás. Egyébként az ütődés természetétől függően eltörhet az acromion, a hollócsőrnyúlvány, a felkarcsont nyaka, vagy a lapocka is (Bartlett 2005).

A töréseken kívül viszonylag gyakran előfordul a vállízület valamely alkotójának a kificamodása: akár a glenohumeralis, akár az acromioclavicularis vagy a sternoclavicularis ízületben megtörténhet a csont diszlokációja (Bartlett 2005). A vállcsúcs alatt húzódó, az inak épségét óvó nyálkatömlő (22. ábra) gyulladása (bursitis) is gyakori vállsérülés, és tipikusan repetitív túlhasználat okozza, csakúgy, mint a bicepsz hosszú feje inának gyulladását (ez az ín a felkarcsont fején fut át, és a lapocka ízületi vápája fölött rögzül a scapulához, míg a rövid fej ina a hollócsőrnyúlványhoz csatlakozik; 23. ábra).

23. Ábra: A gyakran sérülő bursa és bicepsz-ín elhelyezkedése a vállízületen belül (Forrás: Wikipaedia. By Anatomography - en:Anatomography (setting page of this image), CC BY-SA 2.1 jp, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=27449209)

3.5.5. Könyökízület

A könyökízületet a felkarcsont és az alkar csontjainak találkozása képezi. Ebben egyrészt a humerus végét alkotó ízületi pörge (trochlea humeri) és a singcsont ízületi vápája (incisura trochlearis) kapcsolódik egy ízületben (24. ábra), melynek dorsalis oldalán találjuk a könyökbúbot (olecranon). Másrészt a humerus fejecskéje (capitulum humeri) csatlakozik a radius proximalis ízületi felszínéhez (fovea articularis). Az ízülethez tartozik tulajdonképpen a radius és az ulna ízesülése is: az orsócsont fejének (caput radii) körbefutó porcfelszíne (circumferentia articularis) illeszkedik az ulnán található ízületi vápába (incisura radialis).

24. Ábra: A könyökízület felépítése (Forrás: Wolfram Mathematica)

Eleséskor a könyökkel történő kitámasztás okozhat könyökbúbot érintő töréseket, de hasonlóan törésveszélyes a tricepszet túlerőltető hyperextensio a karban dobó illetve csapó mozdulatoknál (Bartlett 2005).

A könyököt több, repetitív túlerőltetésből fakadó szimptóma is érinti. A teniszkönyök a felkarcsont külső oldalán (epicondylus lateralis; 25. ábra) rögzülő kézfeszítő alkarizmok túlerőltetése következtében létrejött csonthártyagyulladás (epicondylitis), ami az inak gyulladásával is együtt járhat. Ez elnevezésével ellentétben nemcsak teniszezőkben fordul elő (körükben főleg a helytelen technikával és/vagy a túl sokszor végzett fonákütés fokozza kialakulásának esélyét), hanem sokféle egyéb fizikai tevékenység is kiválthatja, akár a számítógép billentyűzetén történő írás is és az egérhasználat is, de asztalosok, festők, hentesek körében is előfordul. A golfkönyök a felkarcsont belső bütykén (epicondylus medialis) létrejövő hasonló gyulladás, mely a kézfej behajlításának túlerőltetése következtében alakul ki. Természetesen itt sem csak a golfozók érintettek, hanem egyéb, ütővel végzett sportok képviselői, de súlyemelők, dobó sportágak művelői (pl. gerelyvetők), íjászok, és természetesen nagyon sokszor olyanok is, akik semmilyen sportot nem űznek.

25. Ábra: A kézfeszítő és a kézhajlító izmok rögzülése a felkarcsont epicondylusain (felfelé irányított tenyérhelyzetben) (Forrás: Wolfram Mathematica)

3.5.6. Csuklóízület

A csuklóízületben az alkar orsócsontjának és singcsontjának distalis vége találkozik a kéztő apró csontjainak csoportjával (26. ábra). A csukló és a kézfej is gyakori elszenvedője a sportsérüléseknek, sokszor eleséskori kitámasztás miatt történik meg a trauma. Az ínhüvelygyulladások is gyakoriak a csuklóban és a kézfejben (pl. tenisz, fallabda, tollaslabda, evezős sportok gyakorlóinak a körében); ez tipikusan felhalmozódó piciny sérülések összeadódó hatása miatt alakul ki. Kontakt sportokban előfordul az ujjak kificamodása is. Csukló- és kézsérülések tipikusan a kézdominanciájú sportágakban jelentkeznek nagyobb gyakorisággal (az előbb említetteken kívül kosárlabda, sziklamászás-falmászás, golf, stb.; Bartlett 2005).

A kézfej csontjai három biomechanikai ívet, egy hosszanti, egy haránt és egy ferde ívet hoznak létre (27. ábra), melynek következtében a kéz nagy erővel képes tárgyakat megragadni (Katics, Lőrinczy 2010). Az apró csontok alkotta vázat számos szalag és a kiterjedt tenyéri inas lemez stabilizálja, de kis méretük miatt a csontok és az ízületeik is sérülékenyek ütődésre, csavaró és húzó hatásra.

26. Ábra: A csuklóízület felépítése (Forrás: Wikipaedia. By Brian C. Goss - Own work, Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=982489)

27. Ábra: A tenyér biomechanikai ívei. Sötétzöld vonal jelez egy kisebb, kéztői ívet, mely fogásképesség szempontjából a pirossal jelzett ferde ív részét alkotja (Forrás: Wikipaedia. By Fama Clamosa - Own work, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=23508428)

3.5.7. Hát és nyak

A koponya, boltíves szerkezetének köszönhetően nagy statikus erőnek is képes ellenállni, hiszen a külső nyomóerők nem szétfeszítik, hanem éppen összenyomják a varratokat (Katics, Lőrinczy 2010).

A fej traumatikus sérüléseit ezért ütődések, nagy erejű ütközések és esések okozzák, melyekben különösen nagy veszélyeztetőfaktor lehet az ostorcsapás jelleg, amelyben a fej az ostor végéhez hasonlóan, utolsóként érve el az ütközési felületet, nagy energiát kénytelen elnyelni becsapódáskor. Krónikus fejsérüléseket általában a sérülési küszöb alatti ütések felhalmozódó hatása hoz létre, mint amilyenekkel például ökölvívásban találkozhatunk, de hasonlóan hatnak a labdarúgásban a fejelések is (Bartlett 2005).

A gerinc négy görbülete – a nyaki előredomborodó görbület (lordosis), a háti hátraívelő görbület (kyphosis), az ágyéki lordosis és a keresztcsonti kyphosis – biztosítják azt, hogy a csigolyaoszlop egyfajta rugóként viselkedve függőleges irányú erőhatásokat tudjon elnyelni (28. ábra). Érdekesség, hogy mivel az emelő munkavégzés miatt a csigolyák közötti porckorongok összenyomódnak, az ilyen tevékenységgel járó edzés utáni testmagasság – pl. súlyemelők körében – kisebb, mint az ébredési, mert a regeneráció még nem történt meg. Hasonlóképpen, az időskori porckorong-összeesés és az izmok gyengülése az oka annak, hogy a gerincgörbületek sugara csökken, és a test „összemegy”, vagyis veszít magasságából (Katics, Lőrinczy 2010)

28. Ábra: A gerincoszlop görbületei (Forrás: Wolfram Mathematica)

A gerinc sérüléseit alapvetően túlvitt hajlító vagy csavaró mozdulatok okozzák, de eséskor ezek mellett a kompressziós hatás is előfordul. A nyak sérüléseit főleg fejelő mozdulatok idézik elő, de küzdőművészeti sportágakban előfordulnak a feszítés és csavarás során szerzett torziós károsodások is.

A gerinc túlzott előrehajlítása miatt a csigolyatest összenyomódik, míg a dorsalis szalagokban feszülés keletkezik, de a csigolyatest csontjainak összeroppanása előbb következik be, mint a szalagik sérülése, mert az ide ható erő három-négyszerese a hátsó ligamentumokban ébredő feszültségnek (Bartlett 2005).

A gerinc sérülései leginkább a mozgékonyabb és a merevebb szakaszok határán jönnek létre (Katics, Lőrinczy 2010). Ilyenek például a nyaki, a háti és az ágyéki szakaszok: ezek egyaránt hajlamosak a torziós erők miatti sérülésekre. Főképp a 10-12. hátcsigolyák reagálnak érzékenyen, és azért sérülékenyek a hirtelen végbemenő csavaró mozdulatokra, mert ezek két, mechanikailag nagy torziós merevségű szakasz határán találhatóak (Bartlett 2005). Alattuk helyezkednek el az ágyékcsigolyák, melyek szintén e sérülékeny szakaszra esnek, s jóllehet csigolyatestük a legnagyobb a különálló csigolyák között (tehát az összenőtt keresztcsigolyákat leszámítva), a tengelyváznak olyan részét alkotják, mely semmilyen más csontos képletben nem talál alátámasztást és erőelvezetést, ezáltal mind a csavaró, mind a hajlító mozdulatok fokozottan károsíthatják őket. A derékfájdalom ráadásul nemcsak a sportolókat érinti, hanem a nem sportoló emberiség nagy részét is. Derékfájdalommal járó gerincsérülést elég könnyen okoznak az alábbi terheléstípusok (Bartlett 2005):

• Hajlítást okozó súlyterhelés, pl. - tárgyak megemelése, sportban pl. a súlyemelés; - repetitív ütődéssel, rázkódással járó sportok, pl. futás, lovaglás.
• Csavarodást létrehozó hatások, pl. - ütős sportok (tenisz, fallabda, pingpong, tollaslabda, golf, baseball); - dobó sportágak (diszkoszvetés, súlylökés); - törzscsavarással járó légmozdulatokat tartalmazó sportágak (torna, toronyugrás).
• Hátrahajló terhelést létrehozó hatások, pl. - röplabda, evezés, mell- és pillangóúszás.

Mivel a gerinc épsége minden sportban – és nemcsak a sportban – kulcsfontosságú, ennek megőrzésére több sportágban alkalmaznak rendszeres gerinctornát.