7. A sérülések kialakulását befolyásoló tényezők

7.1. Nem

A női és a férfi test csontozata és egész mozgásrendszere statisztikai átlagokat tekintve jelentős különbségeket mutat. A férfi nemi hormonok hatására a csontsűrűség, a csonttömeg és az izomzat nagyobbá fejlődik a serdülőkorban. A nőkben a kisebb csontok, az alacsonyabb izomzatarány és magasabb testzsírarány tehát a férfiakkal összehasonlítva alapvetően eltérő típusú terhelések elviselésére teszi alkalmassá a szervezetet.

E méret- és tömegbeli eltérések mellett azonban arányokat illető különbségek is megfigyelhetőek. A női medence felépítésében jelentősen eltér a férfi medencétől, ami nem meglepő módon a magzat kihordása képességének az alapja. Az átlagos női medencében a csípőlapátok szétállóak, az egész medence alacsonyabb és szélesebb alkotású, mint a férfiakban; a pelvis minor (a legszűkebb keresztmetszet, ahol az újszülött fejének ki kell majd férnie) széles ovális alakú, a szeméremcsontok alsó szárának csatlakozási szöge (angulus pubis) tompaszögű, 120° körüli értéket mutat. A keresztcsont széles, lapos. A férfi medence ezzel szemben szűkebb és magasabb; meredeken álló csípőlapátokkal rendelkezik. A pelvis minor inkább háromszöges alakú, az angulus pubis 90° körül van, a sacrum pedig hegyes, ívelt, ásó alakú. Ebből az összehasonlításból látszik, hogy a medence alkati különbségei a két nemben biomechanikailag eltérő csípő- és térdterhelést hoznak létre, ezen keresztül pedig az egész test mozgását befolyásolják.

A női szervezet által elérhető – abszolút számokban mérhető – teljesítményértékek (távteljesítés ideje, magasugrás, távolugrás, súlyemelés csúcseredményei, stb.) ezért természetszerűleg átlagosan alacsonyabbak, mint a férfiakban. Azonban a sérülések szempontjából a két nem nagyjából egyformán veszélyeztetett. Ennek egyrészt az lehet a magyarázata, hogy az ügyesség és a koordináció nagyjából egyforma mértékű, és egyformán fejleszthető a két nemben (Bartlett 2005). Másrészt az is magyarázhatja, hogy – megfelelő bemelegítés, technika és erőnlét mellett – leginkább a szélsőséges sporttevékenység okoz sérüléseket. Mivel pedig a szélsőséges teljesítmény alapvetően önmagunk határaihoz képest értelmezendő, a sérülésveszélyes teljesítményzóna ilyen szempontból relatív, és mindenkire átlagosan egyformán érvényes.

Ehhez a gondolatmenethez szervesen kapcsolható a súlycsoportok témája is, mely kiváló analógiaként szolgál a szélsőséges sportaktivitás és egyúttal a versenyzési biztonság növelésére való törekvés megértéséhez. Azt természetesen ma már teljesen jogosnak és ésszerűnek fogadjuk el, hogy a kontakt küzdelmi sportágakban (ökölvívás, birkózás, cselgáncs, kick-box, brazil jiu-jitsu, stb.) súlycsoportokban történik a megmérettetés. A sporttörténelem korábbi szakaszaiban azonban ez nem így volt: mindenki mérkőzött bárkivel, aki kihívta vagy kiállt ellene. Ezáltal ha jelentős (pl. 15-20 kilogrammnyi) súlykülönbségű versenyzők küzdöttek, az alacsonyabb súlyúnak a harc javarésze teljesítményi komfortzónáján kívül zajlott, míg a súlyosabb versenyző szinte végig ezen belül dolgozhatott. Tehát ami a könnyebb versenyzőnek szélsőséges teljesítmény volt, az a nehezebbnek valószínűbben egy normál, átlagos küzdelmi terhelést jelentett, s így sokkal kevesebb sérülési kockázatot vállalt, mint kisebb ellenfele. A nagy súlyeltérés egyébként ma is létező jelenség a felső súlyhatárral nem rendelkező súlycsoportokban (sportágtól függően nehézsúly, szupernehézsúly, ultranehézsúly). Például a profi ökölvívásban a nehézsúly alsó sávjában helyet foglaló versenyzők valószínűleg a trófea miatt inkább ezt a kategóriát választják, mint hogy lefogyasszanak néhány kilogrammot és a kisebb díjazású és presztízsű cirkálósúlyban versenyezzenek. Ma a kötelezően előírt védőfelszerelések mellett (pl. fogvédő, kesztyű, férfiaknál herevédő, de amatőr versenyzőknél pluszban lábszárvédő, fejvédő, stb.) a súlycsoportokra való tagolás is a versenyző védelmét szolgálja. Ezért a modern küzdősportban kevesebb a sérülés egységnyi versenyidőre számítva, így például a halálos kimenetelű mérkőzések is sokkalta ritkábbak, mint a küzdelmi sportok hajnalán. Ahogy korábban már érintettük, ez az egyik oka annak, hogy – főként ütközésekkel járó sportokban – nincsen koedukált versenymérkőzés.

7.2. Nem biztonságos teljesítményzónában végzett edzés és versenyeztetés: becsvágy és anyagi okok

A probléma a nem biztonságos sporttevékenység tekintetében akkor léphet fel, amikor abszolút teljesítményértékekhez igyekszünk saját határainkat hozzáigazítani, és nem vesszük észre, hogy erre biztonságosan már nem vagyunk képesek. A nem biztonságos teljesítményzónákban történő gyakorlás és versenytevékenység egyaránt okozhat felhalmozódó típusú, túlhasználat miatt bekövetkező sérüléseket és akut természetűeket is. Sajnálatos tendencia, de bizonyos szempontból talán érthető az, hogy az élsportban, ahol a csúcseredmények születnek, éppen az abszolút teljesítményértékek elérése és a rekordok megdöntése a cél. Az ehhez vezető úton természetesen a versenyző egyéni legjobb teljesítménye is fejlődésen megy keresztül, ám ha túlfeszítik a fejlődési ütemet és túl magasra teszik az elérendő célt, annak a versenyző egészsége látja kárát. A legnépszerűbb sportágakban óriási pénzösszegeket költenek el a versenyző fizetésére és képzésére, és ha ezt magántőkéből finanszírozzák, automatikusan profitorientálttá válik az adott sportvállalkozás. Deklaráltan természetesen egyik képzőhely, klub, „istálló” sem vállalja, hogy szükség esetén a versenyző egészségi állapotát is feláldozzák a teljesítmény és a pénz érdekében, hiszen ez jogtalan, de profi sportolók személyes beszámolóiból kiderül, jobb, ha tudjuk, hogy gyakorlatilag nagyon sokszor ez a helyzet. Az ilyen rendszerekben a versenyző a pénzkereséshez vezető eszközzé válik.

Természetesen elsősorban az edző és a sportoló felelőssége és kompetenciája az, hogy megítéljék a biztonságos aktivitási zóna határait, azonban a pszichológus szakember is segíthet nekik ebben, és ha úgy látja, hogy például becsvágytól, egyéb lelki és anyagi tényezők által hajtva a versenyző esetleg már elhagyta vagy elhagyni készül ezt a tartományt, figyelmeztessen a lehetséges veszélyekre.

7.3. Kor

Az életkor sérülésveszélyeit tekintve először is fontos, hogy nem szabad összekeverni az életkor és az inaktivitás sérülésekre kifejtett hatását (Bartlett 2005). Mindazonáltal, folyamatos fizikai aktivitással együtt is két sérülésveszélyesebb időszak van az ember életében: az időskor, valamint a gyermek- és serdülőkor.

Idősebb korban a sportolónak a saját maximális teljesítményi zónájában természetesen többet kell dolgoznia, ha fenn akarja tartani testi állapotának és képességeinek korábbi szintjét. Az idő előrehaladtával ez egyre nehezebbé, majd lehetetlenné válik, és ha ezt az egyén nem veszi észre vagy figyelembe, akkor egyre több sérülést kockáztat. Az időskori sérülések javarészt nem egyszeri trauma miatt, hanem akkumulatív túlhasználat következményeként jönnek létre, gyakran degeneratív típusú folyamatok kulminálódásaként. Ezért viszonylag gyakori ilyenkor az ínhüvelygyulladás (tendosynovitis), a nyálkatömlőgyulladás (bursitis), a bőnye (inas lemez) gyulladása (fasciitis) és az ízületi gyulladás (atrhritis). Az időskori sérülések megjelenésének kiemelten ható faktora az is, hogy a sérülések egy része a fiatalabb korban szerzett károsodások miatti fokozott érzékenység és a sérülések kiújulása miatt jön létre (Bartlett 2005).

Gyermek- és serdülőkorban a csontok még nem érik el teljes fejlettségüket. A csontok porcos szövetből alakulnak ki az osszifikáció folyamatában. A csonton belüli osszifikációs magvakból kiindulva a csontos telepek lassan terjeszkedve fokozatosan átveszik a porcok helyét. A folyamat nagyjából 23 éves kor körül ér véget. Ezután körülbelül még harmincéves korig nő a csontállomány tömege. A hosszú csontok tipikusan a diaphysisből és a két epiphysisből csontosodnak egymás irányába (29. ábra), így gyermekkorban a csontvégek még nincsenek hozzácsontosodva a csonttesthez. Az epiphysealis csonttelep épsége kiemelten fontos, mert ennek sérülése növekedési zavarokhoz vezethet. Ráadásul, ahogy már tárgyaltuk, a csontszövet szakítószilárdsága ekkor még alacsonyabb, mint az inaké és ízületi szalagoké, ezért a nagy erejű, traumatikus sérülések, melyek a felnőttekben az ízület kimozdulását okoznák, a gyermekekben sokszor avulzióval, tehát a csontok darabjainak letépődésével járnak. Fiatalkorban a felkarcsont, az orsócsont és a combcsont distalis részei az epiphysisealis növekedési telepek sérülésének szempontjából hangsúlyozottan veszélyeztetettek, mert ezekben az ízületrögzítő szalagok az epiphysishez rögzülnek, nem pedig feljebb, a csontközép felé eső szakaszon (Bartlett 2005).

Serdülőkorban, a gyors növekedési fázisban az izmok fejlődése a csontok megnyúlásával általában nem tart lépést, ezért az izom-ín-egység relatíve rövid, ami a rugalmasság rovására megy; ez pedig ismételten csak fokozza a sérülékenységet. Mindezek fényében javasolt, hogy a gyermek- és serdülőkorban a kollíziós sportok végzését és az extrém intenzitású edzést kerüljük (Bartlett 2005).

29. Ábra: A csontosodás folyamata. „ossification center”: csontosodási központ; „epiphyseal plate”: epiphysisealis növekedési telep (Forrás: Wikipaedia. By derivative work: Chaldor (talk)Illu_bone_growth.jpg: Fuelbottle - Illu_bone_growth.jpg, Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=4353671)

7.4. Vázrendszeri aránytalanságok és anomáliák

Az eltérő hosszúságú alsó végtagok mozgásrendszert illető sérülési következménye a túlhasználat miatti kopás és gyulladás, a lábfej túlzott befelé vagy kifelé dőlésével jár, és tipikusan hát- és derékfájdalommal társul.

A femur nyaka és középdarabja csatlakozási szögének (angulus femoris) normáltól való eltérései a csípő izmaiban (távolítóizmaiban) okozhatnak funkciócsökkenést, a térd és a lábfej dőlésszögét is befolyásolják („Ó-láb”, „X-láb”). A sípcsontok egymáshoz viszonyított szögeltérései hasonló következményekkel járnak.

A lábfej statikai problémái közé tartozó lúdtalp vagy bokasüllyedés (pes planus) során a talp íveltsége nem megfelelő, ezért lapos lesz. Ez szintén sok mozgásszervi sérülés okozója. A keresztcsont-medencecsont ízesülés diszfunkcióját, térdfájdalmat, lábtőcsont-töréseket és egyéb akkumulatív problémákat eredményezhet, azaz tipikusan túlhasználati sérülésprofil kiváltója.

A túl magas lábboltozat (pes cavus, pes excavatus) szintén lábfejstatikai rendellenesség, és olyan problémákat okozhat, mint az oldalsó térdszalag irritációja, lábközépcsonttörés, szárkapcsi ínhüvelygyulladás vagy a talp inas lemezének a gyulladása (fasciitis plantaris) (Bartlett 2005).

7.5. Edzettség és edzési szokások

Triviális információ, mely okszerűen következhetne akár mindennapi tapasztalatainkból és tudásunkból is, de elterjedtsége miatt megemlítjük: az edzettség hiánya, főleg ha nagy testsúllyal és magas testzsíraránnyal párosul, jelentősen előmozdítja a sérülések bekövetkezési esélyét. Ez a jelenség gyakorta lejátszódik, amikor jelentősebb túlsúllyal küzdő emberek egyszer csak fogyni szeretnének, és hirtelen, gyökeres változásokat iktatnak be új életmódjukba. Ennek egyik eleme szokott lenni valamilyen edzéstípus elkezdése, például kocogás, súlyzózás, stb. A veszélyt az jelenti, hogy jelentős súlytöbblettel elkezdeni bármilyen edzést csak nagyon óvatosan és fokozatosan szabadna, mert ez az ízületektől hirtelen és aránytalan nagy terhelés elviselését igényli. Ezt az elvet azonban sokan nem nagyon tartják be, egyrészt mert nem ismerik, másrészt mert nem veszik elég komolyan. Ha valaki például 20-30 kg súlytöbblettel kocogni kezd, és ezt nem óvatos fokozatossággal teszi, akkor esetleg a térdeiben, a gerincében rövidesen sérülésre számíthat, hiszen az ízületeknek a hirtelen terhelésnövekedéshez való alkalmazkodási üteme korlátozott. Ilyenkor a bekövetkező sérülés pedig azonnal leállítja a még éppen csak elkezdett fogyasztási folyamatot, és az illető könnyen visszazökken korábbi életvitelébe, pedig egy kis változtatás az edzésmódszeren már elég volna ahhoz, hogy ne akadályozódjon meg a fogyás. Jelentős súlytöbbletkor célszerű a táplálkozás oldaláról kezdeni a fogyasztást, és csak azután terhelni az ízületeket, vagy pedig olyan mozgást választani, ami kevés – testsúlyból adódó – terhet ró az ízületekre (pl. úszás).

Egy másik fontos befolyásoló tényező a mozgásrendszer elemeinek lazasága. Az optimálisan laza izmok és ízületek védenek a sérülésekkel szemben, a mozgásrendszer túlzott kötöttsége és a túlzott lazasága viszont egyaránt sérülésveszélyt hordoznak. Az optimális lazítási mérték és lazasági tartomány beállításáról azonban megoszlanak a vélemények, mindenesetre általánosan elismert nézet az, hogy a lazítógyakorlatoknak kiemelt jelentősége van abban, hogy az idősödés folyamán természetes, spontán módon zajló ízületi mozgástartomány-csökkenést megelőzzék vagy visszaállítsák.

Egy újabb, edzettséggel összefüggő tényező az izmok ereje és erejüknek egymáshoz viszonyított kiegyensúlyozottsága. Például a comb kétfejű hajlítóizma (biceps femoris) húzódásai fokozottan fordulnak elő, ha az izom ereje az antagonistájáéhoz (quadriceps femoris) mérten kevesebb mint 60%-os; az ellentétes oldalon elhelyezkedő négyfejű és kétfejű combizom közötti kiegyensúlyozatlanság pedig már 10%-os mértéktől sérülésveszélyes (Bartlett 2005). Ez az állapot – hacsak nem öröklött izomaszimmetria áll a háttérben – specifikus erősítőgyakorlatokkal érhető csak el, azaz valamely izomnak vagy izomcsoportnak a többi hátrányára túlzásba vitt, és többnyire izoláló jellegű erősítésével. Ez a jelenség például testépítésnél fenyeget veszéllyel, ahol erősítőgépekkel végrehajtott izolációs gyakorlatok túlságos mértékben egy-egy izom kidolgozására képesek fókuszálni, és a sportoló figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a mozgatórendszer elemei egymással összhangban működve valósítanak meg mozgásokat, így egy-egy izmot a többiek rovására túlfejleszteni nem tanácsos. Az izomaszimmetria jelensége főleg olyan sportágakban lép még fel, ahol egyoldalas mozgások és testtartások vannak túlsúlyban, mint például a kenuzás vagy a vívás. Ilyen sportokban nagy hangsúlyt kell fordítani a nem dolgoztatott oldal izmainak a megerősítésére is, azonban ilyenkor felmerül a dilemma, hogy az értékes edzésidőt feláldozzuk-e a technika továbbcsiszolásának vagy az aktív testoldal további fejlesztésének a rovására. Az edzési kiegyensúlyozatlanságok problémája főleg gyermek- és serdülőkorban igényel kiemelt odafigyelést, hiszen ekkor még képlékeny a rendszer, ezért könnyebb visszafordítani a káros folyamatokat, és egyúttal – a hibás fejlődés következtében – könnyű hosszú távú mozgási anomáliákat is előidézni.

A sérülések létrejöttének egyik legfontosabb oka a hibás edzésmódszer. Az edzési ütemezés és/vagy az edzési terhelés hibás adagolása általában lokális izomgyengülést okoz, ami pedig az izom ütődéselnyelő képességét rontja. Ez aztán a csontban felhalmozódó jellegű stressz-sérüléshez vagy az ízületi szalagrendszer hasonló típusú károsodásához vezethet (Bartlett 2005).

Az edzésmódszer hibái közé tartozik például:

• a túlságosan nagy intenzitású edzések sorozatos alkalmazása,
• hirtelen váltás az edzésintenzitásban vagy a terhelésben,
• túl monoton edzésterv (ez ráadásul a teljesítményre nézve sem hatékony, mert a szervezet gyorsan alkalmazkodik egy bizonyos terheléstípushoz és mennyiséghez),
• helytelen vagy elégtelen bemelegítés,
• túl kevés pihenőidő az edzések között,
• sérülés vagy inaktivitás után túl gyors visszatérés a terheléshez (Bartlett 2005).

A túlzott edzési intenzitás (túldolgoztatás) és a túl kevés regenerációs idő alkalmazásának együttesét túledzésnek nevezzük. A túledzett sportoló jellemzői:

• eredményei platófázist érnek el és nem képesek javulni,
• krónikusan fáradt,
• egyéni legjobbjához mérten folyamatosan alulteljesít,
• a kiégettség pszichikai jeleit mutatja,
• romlik a koordinációja,
• emelkedett a nyugalmi pulzusértéke,
• romlik a pulzusmegnyugvási mutatója,
• testsúlya csökken,
• étvágytalan,
• izom- és ízületi fájdalmai vannak,
• alvási problémákkal küzd,
• betegeskedik,
• önbizalma csökken,
• korábban nem tapasztalt érzelmi kilengései lesznek,
• depressziós tünetei jelentkeznek,
• kitartása csökken,

és ezek mellett még számos élettani, biokémiai és immunológiai paramétere változhat (Radák 2016). Ennek az állapotnak a leküzdését a szakavatott pszichológusi segítség jelentősen megkönnyítheti.