3. Alkalmazott pszichológiai komponensek a sportban

3.1. Motiváció kérdésköre, kiemelve a teljesítménymotivációt

Kiemelten fontos kompetenciaként kell kezelnünk sportolói teljesítménymotiváció témakörét, mivel jórészt ez a terület ez adja meg minden sportolói szinten a sporttevékenység során elért eredmény alapját, a célkitűzéses vizsgálatok eredményei mellett. Ehhez figyelembe kell vennünk a belső, illetve küldő motiváció vizsgálati kérdéseit, az edzői és egyéni sportolói motiválás direkt és indirekt útjait, a kontrollhely szerepét és a kompetencia érzésének szükségletét.

Elmondhatjuk, hogy a belső indíttatásból (belső motiváció) sportoló egyének akkor is a tudásuk, képességeik és erőfeszítésük maximumát adják, amikor a teljesítményüknek nincs tétje, vagy éppen senki nem figyeli őket, számukra maga a sporttevékenység adja az örömforrást, a jutalmat. Ezek a sportolók alapvetően önmaguknak akarnak bizonyítani és saját örömükre sportolnak. Viszont a külső motivációval jellemezhető sportolók valamilyen tőlük kívülálló jutalom (például pénz) elérése érdekében végeznek sporttevékenységet, ha már nem áll fenn a küldő jutalom, akkor elvesztik a motivációjukat és csökkenhet a teljesítményük is. A sportvezetők és edzők alapvetően belső motivációra teszik hangsúlyt, ennek a motivációnak meglétét vagy éppen kialakítását tartják fontosabbnak, viszont vannak olyan sporthelyzetek, amikor sokkal célravezetőbb lehet a külső motiváció kialakítása (például a spottevékenység kipróbálásakor, amikor a kedvelt társak vagy egy sportolói ikon, illetve példakép kedvéért kezdenek el sportolni a gyerekek). Emellett fontos tényező a motiváció kérdéskörében, hogy a sportolói motiváció szintjét lehet direkt és indirekt módszerekkel befolyásolni. Ilyen edzői direkt módszer lehet, amikor külső jutalom és/vagy büntetés alkalmazását gondolják célravezetőnek. Erre lehet példa, ha az edző valamilyen jutalmat helyez kilátásba a sportoló győzelme esetén, az is előfordul, de a sportolói teljesítmény szempontjából nem túl célszerűnek mondható, hogy egy megnyert verseny után az edzés intenzitásának csökkentését ígéri be.

Szintén nem túl célravezető, de általános gyakorlat, hogy a vereség esetén viszont az edzésszám megduplázásával próbál büntetni az edző, ezzel az edzésekben eddig esetlegesen örömet találó sportolónak a kedvét szegheti, ekkor is küldő direkt motivációs eszközt használva. Ez a módszer elképzelhető, hogy kezdő sportolóknál ideig-óráig eredményt hozhat, de hosszú távon ez a módszer nem bizonyulhat eredményesnek, mivel nem lehet valós edzői érdek, hogy csak a jutalmak és a büntetések elkerülése (ebben a speciális példában éppen az edzések vonatkozásában) motiválja a sportolót, szükséges a reálisan kitűzött célok elérésére való sportolói törekvés is. További jellemző direkt motivációs módszer lehet az edző és a sportoló közötti jó kapcsolattal összefüggő, az edzői elvárásoknak való megfelelésre törekvésen keresztül történő motiváció. Ekkor a sportoló mindenáron szeretné fenntartani a jó kapcsolatot, és ennek érdekében az edző megbecsülését a sikeres versenyeredményekkel szeretné kivívni, ez a jelenség a magas szintű sportteljesítmény eléréséhez kedvező motivációs alapbázist jelenthet. Indirekt edzői motivációs módszer lehet, ha a valamilyen külső tényező vagy feltétel javításán keresztül igyekszik motiválni a sportolót, például jobb edzőpartnerek vagy korszerűbb edzőcsarnok, pálya használatának ígéretével.

A kontrollhely szerinti sportolói felosztást tekintve a sportvezetők és edzők a belső kontrollos sportolókat preferálják, mivel ezek a sportolók sokkal inkább a saját képességeikre és erőfeszítéseikre támaszkodnak, mintsem a szerencse vagy más külső okokat tesznek felelőssé az elért sikereikben vagy éppen kudarcaikban, a külső kontrollos sportolók esetében úgy tapasztalták, hogy nehezebb magasabb szintű célokat kitűzni. Ezzel összefüggésben a külső kontrollos sportolók hajlamosak túl magas vagy éppen túl alacsony szintű célokat kitűzni. Általános edzői módszer a belső kontroll kialakítására, hogy jellemzően az edzések, kisebb számban a versenyhelyzetek során olyan helyzeteket alakítanak ki, amelyekben a sportoló egyértelműen megtapasztalhatja a saját befektetett erőfeszítéseinek és edzésmunkájának eredményeit, így segítve sportoló reális célkitűzéseit, illetve a felelősségvállalását.

A sportban a kompetencia érzésének szükséglete abban tapasztalható meg, hogy a sportoló környezete elismeri és csodálják a sportoló teljesítményét és ezzel összhangban a sportoló is tudatában van kiváló sportbeli teljesítményének és képességeinek. ez pozitívan hathat a sportoló pozitív önértékelésére és a saját képességekbe vetett hit kialakulására.

3.2. A szorongás kérdésköre, kiemelve a versenyszorongást

Általánosságban elmondható, hogy a szorongáskeltő szituációk a sportban is egyéni színezettel rendelkeznek és egyedi sportolói háttérrel együtt érdemes vizsgálnunk, így míg egy versenyhelyzetet az egyik sportoló izgalmas, kihívással teli helyzetként éli át, addig egy másik sportoló számára ez szinte kibírhatatlan szorongást okozhat. Ennek a képnek az árnyalása érdekében érdemes figyelembe vennünk azt is, hogy a sportági pszichológiai elemzéseket alapul véve a különböző sportágakat a rájuk jellemző és a sport űzéséhez szükséges általános aktivitás szint szerint csoportokba sorolták (Budavári, 2007, idézi Tóth, 2010).

Eszerint extrém izgalmi szintet igényelnek például az úszás és a kajak-kenu hosszú távú számai, a kerékpározás, a súlyemelés és az atlétikai dobószámok. Erős izgalmi szint szükséges a rövid távú úszó- és futószámokhoz, valamint a küzdősportok űzéséhez. Közepes izgalmi szint szükséges a labdajátékokhoz és az atlétika ugrószámaihoz, míg alacsony izgalmi szintet igényel például a vívás. Kifejezetten alacsony izgalmi szinttel jellemezhető a torna, a ritmikus sportgimnasztika, a lövészet és az íjászat sportágakban. Tovább árnyalja a képet, hogy az adott sportágon belül a különböző versenyszituációk, játékhelyzetek eltérő feszültségi szintet igényelhetnek, így a vízilabdában az emberfogásos védekezés magas arousalszintet igényel, a büntetődobás pedig alacsony izgalmi szintű állapotban lehet a legcélravezetőbb. Ennek érdekében a sportolónak rugalmasan kell tudnia változtatnia az eltérő feszültségi szintekhez szükséges alkalmazkodását az eltérő játékhelyzetekben.

Azt is ki kell hangsúlyoznunk, hogy az egyik legösszetettebb sportpszichológiai kérdés a versenyhelyzetekben fellépő sportolói szorongás kezelése. Azegyéni sportolói aktivációs állapotot tekintve szerencsés esetben ez egybe esik az adott sportághoz szükséges feszültségi vagy aktivációs szinttel. Általánosságban elmondható, hogy az alacsony, illetve a túlságosan magas feszültségi szint negatívan befolyásolja a sportteljesítményt. Így túlzottan magas szintű szorongás esetén a vázizomzat túlfeszülését, szívdobogást, a tenyerek izzadását, szájszárazságot tapasztalhat a sportoló, gyakran vizelési ingerrel, hasmenéssel és légzési problémákkal tarkítva. Az alacsony feszültségi szint megjelenhet fáradtság, illetve levertség formájában, az ásítozás is az alacsony arousal szintet jelezheti. Az egyéni, illetve a csapatsportolók versenyszorongás-szintje és önbizalma is szignifikáns eltérést mutathat, ezt az okozhatja, hogy az egyéni sportágakban a sportolók egyéni felelősséget élnek át az eredményességben, míg ez a felelősség a csapatsportokban megoszlik a csapat tagjai között.

3.3. A figyelem jelentősége a sportteljesítményben

A sportolók figyelmi szintje és terjedelme az edzések és a versenyhelyzetek között folyamatosan változik. Általánosságban elmondható, hogy a különböző sportágak eltérő figyelmi állapotot igényelnek. Nideffer (1989, idézi Tóth, 2010) a figyelem irányát és terjedelmét tekintve osztályozta a sportágakat. Így a figyelem iránya lehet befelé és kifelé mutató, a figyelmi terjedelem pedig lehet szűk, illetve széleskörű. Ez alapján a két dimenzió mentén a sportolói figyelem alábbi négy típusát határozta meg:

• Széles körű, befelé irányuló figyelem,
• Széles körű, kifelé irányuló figyelem,
• Szűk körű, befelé irányuló figyelem,
• Szűk körű, kifelé irányuló figyelem.

Nideffer (1989, idézi Tóth, 2010) a különböző sportágakat is osztályozta aszerint, hogy milyen irányú és terjedelmű figyelmi stílus jellemző rájuk. Ezt Budavári (2007, idézi Tóth, 2010) írta le a figyelmi mintázat sportági megfelelése alapján:

„Befelé irányuló, szűk figyelmi stílust igénylő sportok:

• futás,
• úszás,
• gyorskorcsolya,
• kerékpározás;
• az atlétika dobószámai;
• súlyemelés,
• távolugrás;
• kajak-kenu,
• evezés.

Befelé irányuló, széles körű figyelmet igénylő sportok:

• szertorna,
• ritmikus sportgimnasztika;
• műkorcsolya,
• műugrás;
• magasugrás,
• rúdugrás;
• gátfutás. 

Kifelé irányuló, széles körű figyelmi stílust igénylő sportok:

• küzdősportok,
• sportjátékok,
• vívás,
• tenisz,
• asztalitenisz.

Kifelé irányuló, szűk körű figyelmi stílust igénylő sportok:

• íjászat,
• sportlövészet,
• sakk,
• golf.” (Budavári, 2007, idézi Tóth, 2010)

3.4. Agresszió a sportban

Napjainkban egyre inkább jellemző a sportban (az érzelmi felfokozottság és számos esetben erőltetett győzelemre törekvés mellett) a szükségtelenül magas szintű agresszív viselkedés. A küzdő felek, akár egyéni, akár csapatszinten arra törekednek, hogy ne csak legyőzzék az ellenfelet, hanem teljes mértékben képtelenné akarják tenni őket, hogy valaha is győzhessenek. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a sportban megnyilvánuló agresszió annyiban más, mint a mindennapi életben megjelenő agresszió, hogy itt nemcsak egy másik személy, sportoló vagy csapat ellen irányul az ellenséges késztetés, hanem emellett a győzelem, az első hely megszerzéséért folyó küzdelem részeként jelentkezik (Nagy, 2002, idézi Tóth, 2010). A sportversenyeken megjelenő írott és íratlan szabályok, szokásjogok elfogadható mederbe terelik általában a sportolói agressziót, de még ezekkel együtt is komoly sérüléseket (lelki és fizikális szinteken megjelenő) okozhatnak. Általánosságban megfigyelhető, hogy a legtöbb agresszívnek tűnő sportolói megnyilvánulás a küzdősportokra jellemző, hiszen itt része a sportágnak a kontaktsportokra jellemző küzdelem és az is igaz, hogy a győzelemhez az ellenfél fizikai megsemmisítésén keresztül vezet az út. Viszont az tapasztalható, hogy a csapatjátékokban (például kosárlabda, kézilabda vagy labdarúgás) megjelenő agresszió sok esetben súlyosabb sérülésekhez vezethet, mint például az ökölvívásban elszenvedett ütések súlyossága. Így például az egyik legsérülésveszélyesebb sportág a kosárlabda (Tóth, 2010).