5. A csapatsportok pszichológiája

A sportpszichológia alapvetően különbséget tesz a csoport és a csapat között, mely számos esetben igen nehezen megragadható a közöttük fennálló számos hasonlóság mellett. Összességében elmondható, hogy a csoportot és a csapatot jellemezhetik a kitűzött közös célok, a tagjaik egyaránt közösen kivitelezett és együttes tevékenységet végeznek, és jellemző mindkettőre továbbá a tagjaik közötti interakciók. A csoport úgy is definiálható, mint az egymással meghatározott szerepviszonyban álló egyének együttese, ahol a csoporttagok viselkedését a közösen kialakított és normák által szabályozottan követett értékek jellemzik (Tóth, 2010). Ez alapján meg kell határoznunk, hogy mégis mely területeken tér el a csoporttól a csapat. Míg a csapat innovatívabbnak mondható, addig a csoport stagnálóbb a fennálló szabályozó értékkel bíró normák miatt. A csapatot közreműködőbbnek ríható le, a csoport autokratikus jellemzőkkel is bír. Jellemző a csapatra a tagok közötti interdependens (egymástól kölcsönösen függő) kapcsolat, addig a csoportban az independens (független) egyének jelenléte is elfogadott vannak. Természetéből fakadóan a csapat keresi a kihívást, míg a csoportra inkább a kockázatkerülés a jellemző.

A sportcsapatok tekintetében ki kell emelnünk továbbá a csapattá alakulás folyamatát is, bár a csapatokkal végzett sportpszichológiai munkára emellett jellemzően a csapatkohézió és a kommunikáció területeiről érkeznek megkeresések. A csapatoknál jellemzően megoldandó (az egyéni problémákon túl) sportpszichológiai feladatokat, illetve kezelendő problémákat ezek határozzák meg, hiszen egy csapaton belül is lehetnek olyan játékosok, akik úgy érzik, hogy nincs szükségük szakmai, illetve sportpszichológiai segítségre. Az a tendencia jellező napjainkra, hogy a csapat oldaláról közelítik meg az inkább egyéni érdekekre hangsúlyt helyező, individualista beállítottságú, jellemzően általában kiemelt tehetséggel rendelkező „sztár” játékosokat, és többnyire a kollektív gondolkodás kialakítását mellőzik, még az interdependens (kölcsönösen egymástól függő) viselkedés rovására is. Ez azt is eredményezheti, hogy bár a sportcsapatok vezetői és edzői ma már arra törekednek, hogy egy-egy nehezebben illeszthető, de a tehetséges játékos csapatba való kényszerített egyéni integrálása helyett a csapatgondolkodás megváltoztatására tesznek lépéseket. Így inkább a csapatba való befogadásról beszélhetünk, amire csapat többi játékosának az edzőkkel együtt törekednie kell, és nem csak az egyénnek kell erőfeszítéseket tenni arra, hogy beilleszkedjen (Baumann, 2002, idézi Tóth, 2010). Annak érdekében, hogy egy csoport csapatként viselkedjék, az alábbi pszichológiai összetevőknek kell megfelelnie a csoportnak, illetve ezeket a területeket kell megvizsgálnunk (Baumann, 2002, idézi Tóth, 2010):

  • „A csapat-összetartozásnak van-e hatása a csapattagok viselkedésére,
  • A csapattagok egymás közötti kapcsolatainak alakulása,
  • A tagok egyéni képességeinek hatása a csapat szerkezetére, a csapatszellemre és a teljesítményre,
  • Az edző és a csapat, valamint az edző és a csapattagok viszonya, a közöttük lejátszódó pszichológiai folyamatok feltárása.” (Baumann, 2002, idézi Tóth, 2010)

5.1. A csapatdinamika

A sportcsapatokkal folytatott közös sportpszichológiai munkában érdemes figyelembe venni a csapatdinamika jellemzőit (Wilke és Knippenberg, 1988, idézi Tóth, 2010). E szerint a csapatok teljesítménye meghatározható a lehetséges maximálisan elérhető egyéni teljesítmények összegének és a folyamatbeli veszteségek különbségével. Ennek érdekében a csapat és a csapatot alkotó sportolók egyéni teljesítménypotenciáljából akkor tudjuk általánoságban és egy-egy mérkőzésre kivetítve a lehető legjobb eredményt kihozni, ha minimálisra tudjuk csökkenteni a folyamatbeli veszteséget. A folyamatbeli veszteségekre úgy kell tekintenünk, mint a csapat együttműködése során keletkező személyen belüli és személyközi koordinációs és motivációs problémákat. Ennek lecsökkentése érdekében egyrészt az egyes sportolók csapathoz való viszonyulását (például elköteleződését és egyéb területeken jelentkező kapcsolódását), és a játékosok egymással való kapcsolatának alakulását, a kapcsolatrendszereket és a szereprendszereket kell figyelembe vennünk. Másrészt a csapatközi interakciók minőségét és a vezetési stílusokat (klubvezetői és edzői) is vizsgálnunk kell a sportcsapatokkal folytatott sportpszichológiai munkában.

5.2. A csapatépítés és a csoportfejlődés összefüggései

A sportpszichológus szakembereknek a sportcsapatokkal végezett munkában a csapatépítéshez alapvetően alkalmaznia kell a kiscsoportok fejlődési folyamatának modelljét, mely az alábbi négy szakaszból áll (Tuckman, 1965, idézi Tóth, 2010):

  • formálódás,
  • viharzás,
  • normalizálódás,
  • teljesítmény.

Alapvetően azokkal a sportcsapatokkal érdemes nyomon követni a szakaszokat, melyek legalább részben, a kezdetektől együtt alakultak. Ez nem is olyan egyszerű kérdés a mai teljesítményorientált csapatsportok időszakában, ahol az „idegenlégiósok” nagy aránya és a nagymértékű átigazolási tendenciák jellemzők a csapatokra, főként az élsportban. Viszont tisztában kell lennünk olyan, a csoportfejlődés szakaszaira jellemző pszichológiai folyamatokkal, mint hogy a formálódás szakaszában alakulnak ki a csapattagok között az interperszonális formális és informális kapcsolatok. Ezek alakulásában általában a csapat edzőjének és a sportklub szervezeti kultúrájának is jelentős befolyásoló szerepe van. A viharzás fázisában a csapattagok között elindul egyfajta harc a csapaton belül betöltött pozíciókért.

Mivel a sportcsapatokban a pozíciókat, így a csapaton belüli feladatokat és szerepeket is az edző határozza meg, így ez a az általában komoly feszültségekkel és bizonytalansággal járó fejlődési szakasz is sok esetben az edzővel való viszonyban csapódik le a játékosok körében. Ahol viszont szinte minden esetben konfliktus jelentkezhet, az a kezdőcsapatba való kerülésért folyik általában az azonos poszton játszó játékosok között, így közöttük gyakoriak az interperszonális feszültségek. Ezekben az esetekben nagyon fontos az edző részéről az objektív és tárgyilagos kommunikációra való törekvés, kifejezetten a csapatban betöltött pozíciók és szerepek tisztázásában. A normalizálódás szakaszába a már viszonylag összeszokott csapattagok a közösen véghezvitt eredményesség és cél elérése érdekében együttműködni képesek és a csapattagok egyre inkább kezdenek elköteleződni és azonosulni a csapatban betöltött pozíciójukkal, feladataikkal és szerepükkel, és ideális esetben már alá tudják rendelni egyéni érdekeiket a csapatérdekeknek. Ebben a szakaszban erősödik a csapatkohézió és a csapategység, a csapattagok egyéni hatékonysága, elismertsége és elégedettsége is növekszik. A teljesítmény fázisában már kialakultnak tekinthető a magas szintű teljesítmény eléréséhez szükséges csapatszerkezet, befejeződik a csapatstruktúra kialakulása. Ekkora a csapattagok pozíciója megszilárdul és a csapattagok közötti interakciókon túl a minél magasabb szintű sportteljesítmény elérésére koncentrálnak és a csapat sikeressége lesz számukra az elsődleges cél.

5.3. A csapatkohézió és a csapatlégkör alakulása

A sportpszichológiai munka a csapatsportokkal való fejlesztések esetében megkerülhetetlen tényezők a csapatkohézió és a csapatlégkör alakulásának vizsgálata (Tóth, 2010). Összetevői között említhetjük a térbeli közelség jelenségét, melynek hatása leginkább a csapattagok által közösen eltöltött programokon szerzett tapasztalatok táplálják, így a közös kirándulások, az edzőtáborban eltöltött közös programok elősegítik, hogy a csapattagok interperszonálisan is jobb kapcsolatot tudjanak kialakítani egymással. A csapat más csapatoktól megkülönböztető jeleinek megjelenése szintén elősegíti a csapatkohéziót és a jobb csapatlégkör kialakulását. Így a más csapatoktól való megkülönböztethetőséget és az együvé tartozás érzését szolgálják az egyesület színeit felhasználó egyenöltözet viselése, és a csapat céljait magába foglaló jelmondatok kialakítása. Ezek a szervezeti kultúra látható jeleihez hasonlóan a csapat iránti elköteleződés fejlesztését szolgálják, így a versenyek/mérkőzések előtti rituálék szintén egy-egy csapatkohézió elemei közé tartoznak. A csapattagok közötti hasonlóságok és közös tulajdonságok kiemelésének technikája is szintén azt szolgálják, hogy a csapat kohézióját erősítsék, így jó, ha a klubvezetés és az edző is arra törekszik, hogy a csapatagok attitűdjeiben kiemelje a hasonlóságokat és hangsúlyozza a közös cél érdekében kifejtett együttes erőfeszítések fontosságát.

A társas támasz kialakítása és ösztönzése a csapattagok körében is kedvező hatással lehet a csapatlégkörre, így érdemes jutalmazni és példát mutatni az irányban, hogy a játékosok törődjenek egymással, támogassák és bátorítsák egymást az edzéseken végzett közös munkán túl is. A méltányosság fontos szerepet tölthet be a csapatkohézióban, így ha a klubvezetés és az edző valamennyi sportolója teljesítményét egyaránt objektíven és igazságosan ítéli meg, ez javíthatja a csapatlégkört. Végül az egyéni és személyes szándékok is indítékok is meghatározzák a csapat összetartását és együttműködését, így ha a csapattagoknak jórészt egy irányba mutat a motivációja és intenzitása is hasonló, ez nagy valószínűséggel meg tudja alapozni a megfelelő szintű csapatkohéziót.

5.4. Sportpszichológiai feladatok a csapatoknál

A sportcsapatok úgy is meghatározhatók, mint olyan szervezetek, amelyek egy minden tag által elfogadott közös cél elérése érdekében koordináltan működnek, és minden egyes szervezetre egyénileg jellemző belső dinamikával, felépítéssel és szervezeti hierarchiával (pld. egyénileg jellemző organigram) rendelkeznek. Továbbá jellemzően igen erős identitási bázissal és önazonossággal rendelkeznek, mellyel a különbözőségüket emelhetik ki a többi sportszervezethez viszonyítva, ezzel elkülönülve tőlük, másrészt éppen felerősíthetik az együvé tartozás érzését és egyöntetűvé tehetik a saját szervezetüket, illetve egyesületüket, sportklubjukat (Balogh, 2014). Ezzel összefüggésben olyan elvárások, igények vagy éppen célok is megjelenhetnek az egyéni, sportolói vagy sportcsapatok oldaláról, illetve a szervezeti vezetés részéről, melyekkel alakíthatják (növelhetik vagy éppen csökkenthetik) a közösen kitűzött teljesítménymutatókat. Továbbá az is jellemző rájuk, hogy a sportszervezetek eredményességének két összetevője: a sportbeli eredményesség (pld. bajnoki cím, kupagyőzelem), a másik a sportgazdasági eredményesség, mint a klubműködés anyagi szinten mérhető eredményessége (Balogh, 2014).

Összefoglalóan elmondható, hogy a sportpszichológiai szakemberek alapvetően alkalmazott pszichológiai oldalról közelítik meg a sportpszichológiai feladatok összetett témakörét, így feltárhatjuk ezt a kérdéskört olyan kiindulásból, hogy miben segíthet a sportpszichológus például egy vízilabda csapatnak és a játékosainak:

  • A motiváció kérdésköre: egyéni és csapatszinten is vizsgálandó, az edzői oldalról folyamatos problémákat jeleznek és felmerülhetnek újabb-és újabb igények a a motivációs bázis szinten tartására és fejlesztésére.

  • A versenyszorongás és a stresszhelyzetek kezelése: a tétmérkőzések előtt és folyamatosan is szükséges a csapatban és egyéni szinten is megjelenő lámpalázzal és az „edzésmenőzéssel” kapcsolatos kérdések és problémák kezelése és feltárása.

  • Mentális állóképesség fejlesztése: a stresszhelyzetekkel és versenyszorongással összefüggően a kontroll, aktív felelősségtudat, a reális hatótávolság és az idői tényezők kialakítása és kezelése a csapatnál.

  • Egészséges önbizalom kialakítása: az önbizalom hiányának szinte mindig teljesítménycsökkentő hatása van a csapatszintű és egyéni szinte megtapasztalt sikerességben, kiemelten kezelendő terület a sportpszichológiai szempontjából.

  • Célkitűzéses vizsgálatok: a játékos és csapatszinten kitűzött reális, de kihívásokkal teli célok meghatározása elsődleges feladatai közé tartoznak a sportpszichológusnak az edző és a klubvezetés közreműködésével, a motiváció fejlesztésére is alkalmas.

  • Csapatépítés: a csapatépítés során az a klub és a csapat iránti elköteleződés is fejleszthető, nagymértékben befolyásolhatja a teljesítmény alakulását, mind egyéni, mind csapatszinten.

  • Csapatkommunikáció: a kommunikációs készségek szintjének feltárása, a játékosok között és az edzői kommunikáció vizsgálata is fontos. A verbális kommunikáció mellett a nonverbális kommunikáció alakulását is kiemelten kell kezelni a sportpszichológiai munka során.

  • Csapatszellem (légkör): fejlesztése során olyan fontos területeket is érinthet a sportpszichológus, mint az egyéni és csapatszintű beállítódás, elköteleződés és hűség a csapat iránt.

Ezek a területek természetesen nem fedik le az összes sportpszichológiai vonatkozású segítségnyújtási területet, bár jellemző rájuk, hogy leggyakrabban ezek közül valamelyik, a csapatot érintő problémás területen jelentkező kérdésekkel keresik fel a szakembert, majd a problémafeltárás során szinte az összes fentiekben felsorolt terület érintésre kerül a közös munka során.

5.5. Az edzői és a klubvezetési stílus feltárása

A sportvezetők körében általában az tapasztalható, hogy előnyt jelent, ha sportolói múlttal rendelkező vezető áll a sportcsapat, illetve egyesület élén, hiszen könnyen belátható, hogy jó, ha már saját élmény által már a kezdetektől (saját leigazolásától kezdve) átélhette egy sportszervezet belső működését. Viszont a sportolói tapasztalatok, az akár nemzetközi szinten is eredményes sportpályafutás nem hordozza magában azt, hogy a sportolói pályafutás befejezése után automatikusan eredményes és/vagy képzett sportvezetővé válik valaki (Balogh, 2014). A sportvezetői vagy éppen edzői pályafutás egy másik szakma. Hiszen a sportvezetővé vagy edzővé válás egy olyan tanulási és személyiségfejlődési folyamat is, mely egyrészt maga szintű szakmai tudást is tartalmazza, másrészt a mentális képességek, így a döntési, kommunikációs és egyéb vezetői kompetenciák szintjének emelkedését is magában foglalja (Balogh, 2014). Emellett nem feledkezhetünk a társadalmi, gazdasági és szocio-kulturális beágyazottságról sem, hiszen a szervezet nem önmagában, elszigetelten alakítja ki a szervezeti kultúráját, hanem egy sajátosan jellemző szociális környezetben, a nemzeti kultúra függvényében, amiben a sportszervezet működik. Erre jó példa lehet, ha egy adott országban, kultúrkörben korábban sikeresnek bizonyult sportvezető (edző) egy másik országba vagy éppen kultúrába szerződve már nem tud ugyanolyan sikereket elérni. További példaként említhető, ha a saját sportágában kiemelkedő teljesítményeket felmutató (akár egy olimpiai bajnok sportoló vagy egy sokszoros válogatott játékos) sportoló edzőként vagy klubvezetőként nem tud ugyanolyan eredményeket felmutatni az új „munkakörében”.

Feltételezhető, hogy nem a sportági tudással vagy taktikai, technikai ismeretekkel lehetett gond, hanem éppen a sportvezetői vagy edzői kompetenciák területén, a mások vezetésére való képességek tekintetében merülhettek fel olyan hiányosságok, amelyek az új „munkaterületen” már nehézségeket jelentettek számára (Balogh, 2014). A sportcsapatok vezetésének sportpszichológiai vizsgálatára továbbá az is jellemző, hogy figyelembe kell vennünk azt a sajátosságot, hogy a csapatteljesítményt a különböző képességekkel és készségekkel, eltérő motivációs és célkitűzéses háttérrel rendelkező játékosok közötti interakciók és együttműködés függvénye. Mégis a közös tényezőket, a csapatjátékosok azonos irányú jellemzőire való törekvéseket és szándékokat nem szabad figyelmen kívül hagyni. Feltehetjük úgy is a kérdést, hogy ki alkalmas arra, hogy csapatjátékosokat vezessen, kiindulva a vezetési folyamat jellemzőiből. A vezetést folyamatában kell szemlélnünk egy sportcsapat esetében is. Így a vezetési folyamat meghatározható úgy, mint a csapat és a csapat tagjainak folyamatos befolyásolása annak érdekében, hogy a közös céljaikat elérhessék (Borrow, 1977, idézi Tóth, 2010). A csapatsportban ez az edzői és klubvezetői döntési folyamatokra, a visszajelzésekre, az interperszonális kapcsolatok kialakítására és a személyek irányítására vonatkozik. Egy sportcsapatot vagy csapatokat vezető edző szervezetpszichológiai szempontból középvezetői szinten helyezkedne el egy organigramban, ez azt jelenti, hogy a szervezeti és döntéshozói, illetve a hatalmi hierarchiában egyrészt vezetőként van jelen, így instruálhatja a csapatot alkotó játékosokat és a csapat körül tevékenykedő stábtagokat (segédedzők, egészségügyi segítők) személyeket, de a hierarchiában ő is beosztott, felette is vannak magasabb pozícióban (szakosztályvezető, klubvezető, tulajdonos).

Továbbá az is jellemző kérdés a csapat szempontjából, hogy milyen stílusban vezeti a csapatot az edző, illetve a klubvezetés, megadva ezzel a szervezeti kultúrai hátterét a csapatnak. A klubvezetői munka és ezzel összhangban az edzői munka is jórészt a szervezési és logisztikai feladatok ellátására, a sportcsapatok és a klub költségvetésének elkészítésére és a személyzeti háttérmunkára vonatkozik, továbbá a zavartalan szervezeti működés szempontjából szükséges erőforrások megteremtése is a vezetői feladatok közé tartozik. Emellett a szakmai munka tervezése és a személyes példamutatás is jelentkező vezetői feladat, amely a játékosok egyéni és a csapatszintű karrierjét is befolyásolhatja.

Hiddink (2002, idézi Tóth, 2010) szerint az alábbiak határozzák meg a sikeres sportvezetői eredményességet:

  • „Kihívást találni a sokszor stresszel teli feladathelyzetekben,
  • Képesség a megfelelő személyi és tárgyi feltételek biztosítására,
  • Egyértelmű vezetői kommunikáció és stratégia,
  • A csapatoknál jelentkező, változásokkal szembeni ellenállás leküzdése,
  • Magas szintű elkötelezettség és belső motiváció,

  • Magas szintű teljesítménymotiváció

    • Igényszint
    • Célkitűzés
  • Szaktudás és sportszakmai ismeretek folyamatos fejlesztése,

  • Vezetői tulajdonságok:

    • Irányítókészség,
    • Nyitottság,
    • Rugalmasság,
    • Empátia,
    • Felelősségvállalás,
    • Kockázatvállalás,
  • A sportág iránti állhatatosság,

  • Kreativitás:

    • Alkotó gondolkodás,
    • Képzelet,
    • Intuíció,
    • Innováció és a megújulás képessége.” (Hiddink, 2002, idézi Tóth, 2010).

Kiemelendő, hogy a sportvezető talán egyik leghangsúlyosabb, ha nem éppen a legfontosabb tulajdonsága, hogy milyen kapcsolatot képes kialakítani az irányítása alá tartozó csapatokkal, edzőkkel és a szakági vezetőkkel. Alapvetően ez határozza meg, hogy vezetőként mennyire fogadják el, hogy milyen mértékben lesz hiteles és kompetens, és csak egy valóban hiteles és kompetens vezető képes arra, hogy győzelemhez segítse a játékosokat.

Összefoglalóan elmondhatjuk a sportvezetés vizsgálatának vonatkozásában is, hogy egy olyan sportszervezet sikeressége mindig kétséges lehet, amely nem rendelkezik egyértelműen meghatározott szervezeti célokkal, törekvésekkel, „misszióval”, illetve egységes szervezeti kultúrával, így lefektetett szabályokkal, normákkal, értékrenddel, követendő modellekkel (hősökkel), illetve nincs történelme (Balogh, 2014). Mindezen összetevők kialakítása, fenntartása és továbbfejlesztése jórészt a sportvezetők, edzők feladata kell, hogy legyen, az esetlegesen felmerülő hiányosságokra való rámutatás és a fejlesztési területek és irányok lehetőségeinek megadása viszont a sportpszichológiai szakember feladata lenne. Emellett a sportvezetőket támogató szakembereket is célirányosan, a szervezeti sajátosságoknak megfelelően kell tudnia a vezetőknek kiválasztaniuk, tudatosan a szervezetpszichológia ide vonatkozó alapelveit betartva. A sportszervezet is attól lesz igazi „team”, vagyis kölcsönösen egymástól függő (interdependens) együttműködő csoport, hogy a sportvezetés elősegíti , hogy a szervezet tagjai a képességeiknek megfelelő feladatot láthassanak el, mely sokszor nem is olyan egyszerű feladat, gondoljunk csak a különböző szerteágazó szervezeti, vagy éppen nemzeti kultúrából érkező sportvezetőkre, edzőkre vagy éppen a sportolókra. A sportvezetői oldalról is jellemzően a nyitottság, a rugalmas alkalmazkodóképesség és a beilleszkedés támogatása merül fel ésszerű igényként, és ha kell ennek fejlesztésére sportpszichológus szakember segítségét igénybe véve, de mindenképpen szükségszerű az eredményes sportvezetői és szervezeti teljesítményhez (Balogh, 2014).