1. Sportági alapismeretek

A sportágak besorolása több megközelítés alapján is történhet, így a sportágakat lehet különböző tudományterületek szerint, gazdasági, társadalmi, sporttörténeti, politikai, de akár sporttudományos szempontok mentén is csoportosítani, egyéni és csapatsportágak mentén, de a mozgások jellegét figyelembe véve ciklikus és aciklikus kategóriákba sorolni (Nádori, 1980). A kidolgozásunkban a vegyes besorolás alapjait választottuk, mivel célunk a sportágak pszichológiai vonatkozásainak feltárása, a sportágakhoz szükséges képességek és készségek ismertetése, mindezeket a legfontosabbnak gondolt egyéni- és csapatsportágak egyenkénti ismertetésével., azok sportági alapismereteinek feltárásával (Erdősi, 2008). Az alapsportágak ismertetésénél bemutatásra kerül az úszás, az atlétika, valamint a torna, amelyek sporttudományos szempontok alapján egy kategóriába sorolandóak, mivel az összes többi sportág mozgásanyag ezeken a sportágakon alapul, ezt követően a csapatsportágak képeznek nagyobb egységet. A felsorolást a vívás, öttusa, sportlövészet, triatlon, kajak-kenu követi, mint hazánkban is sikersportnak tekinthető sportágak, végül a küzdősportok zárját a sportági alapismeretek bemutatását.

1.1. A legfontosabb egyéni sportágak bemutatása

A legfontosabb egyéni sportágak csoportjába tartozó atlétika, futás, úszás, torna, valamint tenisz sportágakat elsősorban egyéni sportágakként értelmezzük, annak ellenére, hogy a felsoroltak valamelyikét (pl.: tenisz) lehet párosban, társsal együtt, vagy akár váltóban (pl.: futás) végezni.

1.1.1. Az atlétika

Az atlétikát a sportok királynőjének is szokták nevezni, mivel egy rendkívül egyszerű, hozzáférhető és sokak által kedvelt, népszerű sportág. Olyan természetes mozgáselemeket tartalmaz, mint például a futás, ugrás és a dobás, amit már az őskorban is gyakoroltak ön-és fajfenntartás céljából. Az atlétika kialakulása már az ókorban elkezdődött, a sportág űzését az egyiptomiak, indiaiak, kínaiak, rómaiak, valamint a görög olimpiákon résztvevők gyakorolták. Az atlétika, görög eredetű „athletosz” szóból származik, aminek jelentése kemény fizikai munkát végző mozgásos tevékenységet jelentett, majd későbbiekben minden olyan sportolóra használták, akik sportágukat hivatásszerűen folytatták. Kezdetben az olimpiai eseményeken a sportolók csak stadionfutásban versenyeztek, majd fokozatosan beiktattak különböző versenyszámokat, többek között a hosszútáv futást, a fegyveres futást, a távolugrást, de az öttusa számai is tartalmaztak atlétikai elemeket. A középkorban főleg lovagi tornák, valamint ünnepélyes alkalmak adtak lehetőséget a versenyzéshez és főleg a nagyobb néptömegek szórakoztatása volt az elsődleges cél. Az atlétika fejlődésének különböző állomásait az alábbi pontok mutatják be vázlatosan (Katona és Szatmári, 2009):

  • 1661-ben az angol Burton atlétikáról szóló gyűjteményében részletesen leírta az atlétika ágait.
  • A XVIII. században Angliában jelentek meg a „pedesztriánok”, a fogadásból futva, gyaloglásból versengők, akik egyre inkább felkeltették a sportág iránti érdeklődést.
  • 1850-ben Oxfordban került megrendezésre az első, nyilvános verseny.
  • 1886-ban Londonban nemzeti bajnokságot rendeztek.
  • 1880-ban Angliában megalakult az első atlétikai szövetség, a „Amateur Athlete Association (AAA)”.
  • Az újkori olimpiai játékokon, 1896-ban már 16 versenyszámban avattak bajnokot.
  • 1912-ben az újabb versenyszámok megjelenése és a sportág fejlődése miatt szükségesség vált egy irányító szervezet megalakulása, így Stockholmban létrejött a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség (International Amateur Athletic Federation, IAAF). A szervezet székhelye Monacóban van és legfontosabb feladata a tagországok koordinálása, versenyszabályok egységesítése, világcsúcsok nyilvántartása.
  • 1928-ban, Amszterdamban már hivatalosan is versenyezhettek nők a legrangosabb események egyikén.
  • 1932-ben megalakult az Európai Atlétikai Szövetség (European Athletic Association, EAA).
  • 1934-ben Torinóban megrendezése került az első szabadtéri Európa-bajnokság.
  • Az 1950-es évektől, a világháborút követően a sportág rohamos fejlődése következett be. A sportolók új eszközökkel, technikai felszerelésekkel, sporttudományi ismeretekkel rendelkező szakemberek mellett készültek.
  • Az atlétikát vezető nemzet az Egyesült Államok, de a Szovjetunió és az utódállamai, valamint Németország is kiemelkedő pozícióban van.
  • A legsikeresebb atléták közé tartozik a finn, Paavo Nurmi, az amerikai Carl Lewis, Evely Ashford, valamint a sportág koronázatlan királya, a jamaicai Usain Bolt.

A sportág hazai vonatkozása (Katona és Szatmári, 2009):

  • A sportág térhódítását az 1864-ben, Pozsonyban megrendezett atlétikai verseny jelentette.
  • 1875-ben, gr. Esterházy Miksa irányításával megalakították az első magyar atlétikai egyesületet, a Magyar Athletikai Clubot (MAC).
  • 1896-ban a magyar atléták az első újkori olimpián már részt vettek, 1900-ban Bauer Rudolf aranyérmet szerzett diszkoszvetésben.
  • 1897-ben létrejött a Magyar Athletikai Szövetség (MASZ).
  • Az 1920-as években a női atlétika is teret hódított, 1936-ban Kádárné Csák Ibolya magasugrásban aranyérmet szerzett a berlini olimpiai játékokon.
  • A második világháború visszaesést jelentett a sportág fejlődésére vonatkozóan.
  • 1945-ben már nemzeti bajnokságot rendeztek, 1948-ban pedig olimpián is részt vettek a nemzet válogatott atlétái.
  • Az 1950-es években a sportág fénykorát élte hazánkban, a világhírig jutó atlétákkal az élen: Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László.
  • 1970-es években a sportág újbóli visszaesése következett be, a következő olimpiai győzelmet pedig csak 20 évvel később, Kiss Balázs szerezte meg kalapácsvetésben, újabb olimpiai aranyérem azóta sem született.

Az atlétika versenyszabályai

Az atlétikába több versenyszám is tartozik, a futószámokat a táv hossza alapján lehet kategóriába sorolni, mi szerint megkülönböztetünk: rövid távúakat (60-400m-ig), középtávokat (800-3000 m-ig), hosszú távokat (5000 métertől a maratoni távig), valamint szuper hosszútávfutás csoportba a maratoni táv sokszorosa tartozik. A futószámok terep szerinti megkülönböztetése alapján sík-, mezei- és országúti futás létezik. Az atlétika jellege szerint megkülönböztetünk akadály-, sík-, gát- és váltófutást, illetve gyaloglást és országúti versenyszámot, valamint egyéni-, csapat-, és váltófutást. Az atlétika ugró számai lehetnek távol-, magas-, rúd-, vagy hármas ugrás versenyszámok. Az atlétika dobó számai pedig súlylökés, gerelyhajítás, kalapácsvetés és diszkoszvetés lehet. Az atlétika összetett versenyszám, ahol rendeznek több próbás versenyeket is, a nőknél ez hétpróbás, a férfiaknál pedig tízpróbás versenyek is lehetnek. Korábban a futó- és ugró számokban induló sportolókat könnyű atlétáknak, míg a dobó számokban indulókat nehéz atlétáknak hívták. Az idő előrehaladtával a versenyszámok folyamatosan fejlődtek és egyre speciálisabb technikai elemek jelentek meg, mint például a térdelőrajt (1887), a háttal felállt súlylökés (1950) vagy éppen a flop magasugrás (1968). A felszerelések is egyre speciálisabbá váltak, így szélesebb körben kezdték használni a szöges futó cipőket, a borítható gátakat vagy a korszerű dobó körök és védőhálók eszközeit. Miután az atlétika nemzetközivé vált, a szabályok alkotói az egységesítésre törekedve egyenlő versenyfeltételek megteremtésére fókuszáltak, így a versenyek lebonyolításért versenybírók a felelősek. A sportolók csak az előírásoknak megfelelő ruházatban állhatnak rajthoz, amennyiben ezt nem így teszik, akkor szabálytalan versenyzés miatt kizárhatják a versenyzőt. A versenyszámok alatt a sportoló külső segítséget nem vehet igénybe, sportszerűtlen viselkedést nem alkalmazhat (lökés, buktatás, pályaelhagyás). A futó számok pontos időeredményeit elektromos időmérővel rögzítik, szükség esetén, amikor nem egyértelmű a célba érkezés sorrendje, akkor célfotót alkalmaznak. Az ugró-, és dobó számok feljegyzését elektromos mérővel vagy hitelesített mérőszalaggal végzik, amelyet még a verseny előtt az IAAF szabályai alapján előzetesen hitelesíteni kell. A következőkben az atlétikát alkotó mozgásos elemek részletesebb bemutatására térünk rá, mivel ezek az elemek az összes sportág mozgásos tevékenységének alapjait képezik. Tárgyalni fogjuk az atlétika elemeit jelentő futást, dobást és ugrást, a hozzájuk kapcsolódó sportági technikai és taktikai elemek bemutatásával a szükséges élettani vonatkozásokat, életkori sajátosságokat, valamint a sportág sikeres űzéséhez szükséges pedagógiai, valamint pszichológiai készségeket és képességeket.

1. táblázat. Az atlétikához kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

1. táblázat. Az atlétikához kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

1.1.2. Az atlétika elemei:

1. A futás

A futás az alapvető motorikus tevékenység egyik formája. A futás kiváló hatással van az izomerő által kifejtett munka élettani alapját képező keringési rendszerre (tüdő, szív, érrendszer). A futás megfelelő alapját képezi a fizikai és pszichés képességek kibontakoztatásának, kiválóan alkalmas a mindennapi élet optimális működéséhez. Az élsportban gyakran használják a futást a kondicionális képességek fejlesztésére (erő, állóképesség, gyorsaság), valamint a tér- és idő érzékelés javítására. A futás során elsajátított legfontosabb pszichikai képességek közé lehet sorolni az akaraterő, kitartás, türelem, küzdeni akarást.

A futás életkori sajátosságai

A futás a lépéshossz növekedésével és ezzel párhuzamosan a lépésfrekvencia csökkenésével következik be. A jól koordinált futó mozgást 6-7 éves korra el lehet érni, aminek az az oka, hogy a futás a leggyakoribb mozgásformák közé tartozik. Az iskolába járó gyerekek közepes, szubmaximális sebességzónában jól összehangolt, könnyed jellemzőkkel bír. Ha egy kisiskolás a futás során a maximális sebesség elérésére törekedik, akkor mozgása a még fejletlen idegrendszeri folyamatok miatt görcsössé, merevvé válhat. Ebben a korban a gyerekek számára a mozgás örömszerző tevékenységének megszerettetése a cél és kevésbé a futótechnika megfelelő elsajátítása és fejlesztése, aminek fontossága későbbi életkorban előrébb helyeződik. A futómozgásra jellemző a ciklikusság, mivel az erőteljes mozgásrészeket, a tehetetlenségből fakadó részek váltják fel. Ez a mozgásmechanizmus kialakítja a futáshoz szükséges mozgás-, és helyzeti energiát (izomerő szükséges), valamint az izmok ellazításával a mozgást gazdaságossá teszi. A futótechnika alapját a lépésritmus helyes elsajátítása jelenti. A lépésritmus két mozzanatból áll: a futólépés hosszúsága és lépések gyakorisága (frekvenciája). A futólépés hossza életkori sajátosságoktól is függ, mint például az alsó végtag hossza, a csípő ízület lazasága, de függ az ellépés erejétől, az atléta fizikai felkészültségétől, valamint a futás távolságától és az elérendő céltól. A futólépések gyakoriságát az egy másodperc alatt megtett lépések száma jelenti, amit az izmok összehúzódási sebessége és veleszületett adottságok határoznak meg. A futótechnika optimális kivitelezésének alapja a helyes levegő vétel, mivel a futás megnövekedett izomtevékenységgel jár együtt, így fokozottabb az oxigénfelvételt-, és vérkeringést igényel (Pavlik, 2013). A futás gazdaságos működtetéséhez a nyugodt, ritmusos levegővétel szükséges.

A futáshoz szükséges legfontosabb kompetenciák feltárása:

  • Kiváló reakció gyorsaság, reagálási sebesség.
  • Fejlett idő- és mozgás érzékelési képesség, ritmusképesség.
  • Pszichikai felkészültség megfelelő szintje, figyelem és koncentrációs képességek birtoklása, a rajtnál fellépő szorongás leküzdése.
  • Megfelelő küzdőszellem kialakítása, teljesítménymotiváció, asszertív viselkedéses jellemzők birtoklása.
  • A váltófutásnál közösségi és küzdő szellem kialakítása, az egyéni érdek és a közösségi érdek összehangolása.

2. Az ugrás

A leggyakoribb atlétikai ugrások a magas- és távolugrás számai, amelyek rendkívül összetettek és bonyolult technikai elemek egymásutánigát foglalják magukban. Az ugrás célja lényegében a kiindulóponttól legtávolabbi érkezés vagy a minél magasabbra helyezett lécen való átugrás. Az ugrás nagysága függ a nekifutásból származó sebesség erejétől, valamint a felugrással nyert emelkedő sebesség nagyságától. Az ugrásban az egész test aktívan részt vesz, fontos az egész szervezet sokoldalú és arányos fejlesztése (Molnár és mtsai., 1975). Az ugrások középpontjában az ugró ügyesség, a felugrás készségének kialakítása, az ugrástechnika alapjainak elsajátítása áll.

Az ugrás eredményes kivitelezéséhez szükséges kompetenciák:

  • Kiváló reagálási gyorsaság és mozgásgyorsaság a gyors felugráshoz.
  • Robbanékonyság.
  • Az ugrások többszöri megismétléséhez ugró állóképesség megszerzése.
  • Ügyesség a technika gazdaságos kivitelezéséhez, az energia hatékony beosztásához.
  • Kiváló ritmus-, tér-, és időérzékelés
  • Pszichikai felkészültség magas szinte, hogy az utolsó pillanatban is képes legyen az energiái mozgósítására.
  • A testalkat, testarányok helyes ismerete és működtetése.

3. A dobások

A dobóknál előnyösebb fizikai paraméterek közé sorolandó a nagyobb súly, mivel nemcsak saját testsúlyát, hanem a szer ellenállását is le kell győznie. Hatékonyabb tud lenni az a felállás, amikor a dobó testsúly és a szer ellenállása között nagyobb különbség van. Fontos azonban az optimális különbségi szintet is megtalálni, mivel a nagyobb súly a mozgékonyság rovására mehet. A dobás fejlődése során erős nemi és egyéni eltérések mutatkoznak. A fiúk már 5 évesen, egész testüket használva képesek dobások végrehajtására, szemben a lányokkal, akiknél mindez később történik és a dobásoknál csak a törzsüket és a karjukat használják. A dobások helyes kialakítását a megfelelő technikai elemek elsajátításával lehet csak véghez vinni, mivel speciális mozgás elemeket tartalmaz, amiket csak gyakorlással és folyamatos csiszolással lehet megtanulni. A dobásoknál kiemelt szerepet kap a dobás erősségének-, gyorsaságának és a dobó készségének a fejlesztése (Farmosi, 2011). A serdülőkorra (11-16 év) a testarányok megváltoznak, a mozgás biomechanikai feltételei és a kondicionális képességek is módosulnak. A gyermekkorra jellemző fáradthatatlanság kezd eltűnni, megjelennek a nehézkes mozgások, korlátozott motorikus irányítóképesség, csökkent motorikus tanulási és átállási képesség. Ebben az életkorban az egyéni érdeklődés mélysége, a sportoló motivációs bázisa jelentős mértékben meghatározhatja a későbbi sportolási tevékenységét (Farmosi, 2011).

1.1.3. Az úszás

Az úszás az egyik legősibb sportág, ami már az őskorban is megjelent az ember elődjére jellemző ösztönös, vízben végzett, előrehaladást biztosító mozgások céljából. Már a történelmi előtti időkben meg kellett tanulnia az embernek a tavak, folyók átszelését. Az ókori görögök feljegyzéseikben említik a Leandoszról szóló mitológiát, aki a szerelme miatt átúszta a Helléspontoszt. A középkorban az úszásra úgy tekintettek, mint a lovagi felkészülés szükséges elemére, majd az egyházi értékítélet következtében az úszás némileg megtorpant, mivel a fürdést és a nyílt színen történő úszást elítélték. A XIX. században a sportágat már versenyszerűen kezdték el űzni, 1873-ban, Nagy-Brittaniában megalakult a Nemzeti Úszó Társaság, amely több versenyt is szervezett az úszók számára. Kezdetben mellúszásra hasonlító tempókkal haladtak előre az úszók, majd a brit származású Arthur Trudgeon dél-afrikai látogatása során szerzett élményei megváltoztatták az úszás formáját. A kirándulása során azt látta, hogy a helyiek a fejük fölé emelt karral gyorsítják a tempójukat, ami a gyorsúszás elődjének számít és mai napig él a köztudatban a róla elnevezett, „trudgeon karcsapás”. Az 1880-as években tovább finomították az úszást, Frederick Cavill, a déli tengereken megfigyelte a krallnak nevezett lábtempót, amit a „trudgeon karcsapással” kombinálva a gyorsúszás alapját képezte. A sportág fejlődésének egyik fontos mérföldköve az 1908-ban, Londonban megalakult FINA (Fédération Internationale de Natation Amateur), ami a sportágat irányító legfőbb nemzetközi szervezet. A szervezet céljai a sportág egységesítése, szabályrendszerek központosítása, hivatalos világcsúcsok nyilvántartása (Szatmári, 2009). Az úszást népszerűségét mutatja, hogy az olimpiai játékokon az egyik legfontosabb versenyszámok közé tartozik. A Magyar Atlétikai Szövetség 1907-ben alakult meg és elmondható, hogy a magyar úszó sport már a kezdetektől kiemelt volt nemzetközi színtéren is és számos kiemelkedő versenyzőt tudhat sorai között, elég ha a teljesség igénye nélkül Hajós Alfréd, Sárosi Jenő, Gyarmati Andrea, Darnyi Tamás, Kovács Ágnes, Hosszú Katinka neveit említjük. Az 1926-ban megalakult Európai Úszó Liga (LEN, Ligue Européenna de Natation) első helyszíne Budapesten volt. A nemzetközi úszóélet kiemelkedő versenyzői az amerikaiak, ausztrálok, németek és magyarak voltak. Az 1970-es években a többi ország részéről is megindult a felzárkózást, így a jeles sportolók közül többen voltak hollandok, svédek, franciák és britek is. Az úszósport kiemelkedő versenyzői között szerepel(t): Kieren Perkins, Grant Hackett, Ian Thorpe, Johnny Weismüller, Mark Spitz, Jeny Thompson, Michael Phelps.

Alapvető versenyszabályok

A versenyeken az úszók négyféle úszásnemben mérkőznek meg egymással. Az úszásnemek technikai végrehajtásáról szóló első kézikönyv, 1917-ben jelent meg és azóta a szabályok alapjai nem változtak csak rajtok, célba érkezések és fordulók. A négy úszásnem a következő: pillangó-, hát-, mell-, és gyorsúszás. A versenyszámokat különböző méretű medencében rendezik, így megkülönböztetünk rövidpályás versenyeket (25 méteres), valamint hosszú pályás versenyeket (50 méteres). A versenyszabályok kitérnek a medence szélességére, az elválasztó kötelek meghatározására, a víz hőmérsékletére és a medence egyéb tartozékaira is. A verseny szabályos lebonyolításához további előírások betartására van szükség, amelyek az időmérés módjára, a versenyek menetére (előfutamok, középfutamok, döntők), az eszközökre, a versenybírók összetételére és feladataira, az úszók ruházatára, a pályán található reklámfelületek kitöltésére és minden, az úszáshoz kapcsolódó részletekre vonatkozik (Bakó, 1986).

A sportág olimpiai versenyszámai a következők:

  • Gyorsúszás: 50 m, 100 m, 200 m, 400 m, 800 m (csak nők), 1500 m (csak férfiak)
  • Hátúszás: 100 m, 200 m
  • Mellúszás: 100 m, 200 m
  • Pillangóúszás: 100 m, 200 m
  • Vegyes úszás: 200 m, 400 m
  • Váltók: 4 x 100 m gyors, 4 x 200 m gyors, 4 x 100 m vegyes

1.1.4. Az úszás fiziológiai, pedagógiai és pszichológiai hatásai

Az úszásnak, mint mozgásos tevékenységnek számos jótékony egészségügyi hatása van. A víznek már önmagában élénkítő hatása van. Az úszás fokozza a vérkeringést, javítja az erek tónusát, fokozza a vegetatív reakciókat, a szív- és keringési rendszerre is jótékony hatással van, az immunrendszert hatékonyabb működésre készteti, a légzéstechnika javul, a légző izmok erősödnek. Az úszás szerepe a rehabilitációban és a mozgásszervi rendellenességek fejlesztésében, testtartás javításban is gyakran alkalmazott módszer. Az úszás mindamellett, hogy megannyi pozitív élettani hatása van, jelentős a pedagógiai és pszichológiai hatásainak a következménye is. A pszichoszomatikus, lelki eredetű betegségek kezelésére is alkalmazzák, mivel a testtudat javítása miatt az önértékelésre is kiváló hatással van. Az úszás javítja az életminőséget, növeli az önbizalmat, stressz oldó funkcióval bír, ami hozzá segít az alvás minőségi javulásához, valamint csökkenti az agressziót is, mivel jelentős mértékű energia levezetés történik a mozgásos tevékenység során. Kedvező hatással bír az idegrendszeri folyamatokra, a kiegyensúlyozott életmód megteremtéséhez, segít a félelmek leküzdésében, a szabálykövető magatartás kialakításában, a nehézségek és kudarcok leküzdésében, az együttműködésben és számos további pszichológiai konstruktumban. Az úszás személyiségfejlesztő hatása is kiemelendő. Az úszó mozgások harmonikus mozgásos elemek összességét tartalmazza, amelynek során az esztétikai érzékek is fejlődnek. Az úszás során fejlődik az önfegyelem, bátorság, kitartás, akaraterő, küzdeni tudás, önbizalom, fájdalom elviselése, amelyek mind hozzá segítenek egy reális énkép kialakításához. Az önfegyelem, a kitartás és a küzdeni tudás mögött fizikai és pszichológiai fogalmak állnak, melynek alapja a fizikai és mentális állóképesség (monotónia tűrés, érdeklődés fenntartása, erős motivációs bázis, koncentráció, ami a figyelem tartós összpontosítását jelenti). A medencében a faltól falig úszáshoz ezekre a képességekre és készségekre egyaránt szükség van. Az úszás oktatás során a sportolók egy közösség részeként megtanulják a másokkal való együttműködést, a társak mozgásainak megfigyeléséből a saját önértékelésének meghatározását, a társakkal való versenyzés, a mások legyőzéséből fakadó teljesítménymotiváció fejlesztését. Az úszásról elmondható, hogy a fiziológiai, pedagógia és pszichológiai hatásai miatt komplex személyiségfejlesztő mozgásos tevékenység.

2. táblázat. Az úszáshoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

2. táblázat. Az úszáshoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

1.1.5. A torna

A torna a harmadik bemutatott alapsportág és történelmi múltja az emberi mozgások kialakulásával egy időben kezdődött. Az ókori görögöknek a kulturális élet középpontja a gymnasium, azaz a tornaterem volt, ahol nemcsak a testük edzése céljából, de a művészeti elmélyülés miatt is rendeztek összetartásokat. Az egykori Hellász lakosainak meggyőződésük volt, hogy a test és a lélek harmonikusan kapcsolódik össze és csak akkor alkothatnak egymással párt, ha mind a két részt ugyanolyan fontossággal fejlesztik. A középkorban cirkuszi akrobaták és mutatványosok űzték a sportágat. A modernkori torna első képviselője Ludwig Friedrich Jahn, akit a sportág atyjának is tekintenek. A jelen tornája a művészet és a sport egységét foglalja magába, ahol a páratlan izomzatra és az esztétikai érzékre egyaránt szükség van. A torna az eső újkori olimpiai játékokon is szerepet kapott és azóta egyszer sem hiányzott az ötkarikás játékok programjaiból. A sportág mozgás formája rendkívül vegyes képet mutatott, mivel az ókori görögök gymnásiumából került át a századfordulóra, ahol a hellének mindenféle testmozgást gyakoroltak. Az 1896-os olimpián a tornaversenyen a rúdugrás és a súlylökés is szerepelt, az 1900-as eseményen pedig a sportolónak a tizenegy próba nevű versenyen kellett bemutatnia tudását, ahol a versenyprogramban szerepelt kötélmászás, lólengés, távolugrás és súlyemelés is. 1936-tól a torna versenyszámai már a mai verseny programokhoz közeledtek, ahol a férfiaknak hat (nyújtó, korlát, ugrás, ló, gyűrű, talaj), a nőknek négy szeren (felemás korlát, gerenda, ugrás, talaj) kellett bemutatni a tudásukat. Először Atalantában fordult elő, hogy a díjazások versenyszámonként történtek meg (Szatmári, 2009). A sportág jeles képviselői közé tartozik: Vitalij Scserbo, Larisza Latinyina, Kato Szavao és a teljesség igénye nélkül a hazai származású Kelet Ágnes is.

A torna versenyszabályai

A versenytornában a férfiak hat számban (talaj, ló, gyűrű, ugrás korlát, nyújtó), a nők pedig négy versenyszámban (ugrás, felemás korlát, gerenda, talaj) mérkőznek meg egymással. Az olimpiákon először a csapatversenyeket rendezik meg, amelyek alapján kialakul az egyéni összetett mezőnye és az egyéniben legjobb 24 versenyző jut tovább a szerenkénti döntőbe. 2004-től egy nemzet maximum két sportolója szerepelhet a döntőben, ami több kiváló tornász kiesését is jelentheti, mivel a csapatonkénti versenyben 12 nemzet hat-hat sportolója vesz részt. 1992-ig a versenyzők a pontszámukat magukkal vitték a döntőkbe, azonban azóta ezt eltörölték és mindenki azonos, nulla pontszámmal indul a végső megmérettetésen. A szerek mellett nyolc bíró foglal helyet, akik értékelik a gyakorlat nehézségi fokát (2 bíró „A” bírók), az előadást, valamint a gyakorlat kivitelezését (6 bíró, „B” bírók). A pontozás levonás alapján működik, ahol a kiindulási pontszám a tíz, ebből kerülnek a hibák mennyisége és minősége alapján levonásra a pontszámok, ahol az „A” és „B” bírók pontszámai összeadódnak. Maximális pontszámú gyakorlatot 1976-ban a román Nadia Comanecinek sikerült elérnie (Katona és Szatmári, 2009).

3. táblázat. A tornához kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

3. táblázat. A tornához kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

1.2.6. A tenisz

A sportág kezdete Rómába tehető vissza, ahol a „trigon” nevű labdajátékkal játszottak egy háromszög alakú elrendezésben. Később a játékteret fallal vették körbe. Eleinte a labdát kézzel ütötték, később pergamennel borított faütőt, „battoirt” használtak, aminek húrjai bélhúrból készültek, a keretei meg fából és csontból. 1875-ben Marylebonban kiadták az első teniszkódexeket, amelyben alapvető szabályokat határoztak meg a labda- és a pálya méreteivel kapcsolatban. Az első nemzetközi mérkőzést 1883-ban, Wimbledonban rendeztek meg, füves borításon. 1913-ban megalakult a Nemzetközi Lawn Tenisz Szövetség, később törölték a „Lawn” elnevezést. Az 1970-es években jelent meg a pontszámításokon alapuló versenysorozat, az ATP (Association of Tenni Professionals). 1975-ben, Rómában megalakult az Európai Tenisz Szövetség. A sportág jeles képviselői számos nemzetből (amerikai, szerb, spanyol, orosz, stb.) származnak, nehéz lenne domináns országokat felsorolni soraikban (Szatmári, 2009). A legnagyobbak közülük: Björn Borg, Mats Wilander, Andre Agassi, Roger Federer, Rafael Nadal. A sportág jeles hazai képviselői közül ki kell emelni: Taróczy Balázts, Szávay Ágnest, Babos Tímeát (Katona és Szatmári, 2009).

4. táblázat. A teniszhez kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

4. táblázat. A teniszhez kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

A teniszhez kapcsolódó legfontosabb versenyszabályok

A játékosok a hálóval szemben lévő oldalvonalon állnak fel. A játék menete labdaadogatásból és labdafogadásból áll, amit kijelölt vonalon belül játszanak. A páros tenisz esetében a pálya vonalának szélessége nagyobb. A játék az alapvonal mögötti vonalon túlról, szervával indul, ami ha elsőre nem sikerült másodjára megismételhető még egyszer, harmadjára már nem. A szervából fakadó kettős hiba esetén a pont az ellenfél játékosának jár. Mérkőzés során a labda megérintheti vagy megkerülheti a hálót, ha az a játéktéren belül esik le. Az a játékos, aki meg nyer egy labdamenetet 15, 30, majd 40 pontot írnak jóvá neki. A negyedik pont megnyerése után, ami csak akkor lehetséges, ha a két fél között legalább két pont különbség van, akkor az előnyben lévő játékos nyer egy „game-t”, azaz játékot. Egy játszmán belül legalább két nyert játékkülönbségnek kell lenni a teniszezők között. Az a teniszező fog győzni, aki a versenykiírástól függően hamarabb nyeri a második vagy harmadik szettet. A játékot játékvezetők irányítják, munkájukat vonalbíró és láb hibabírók segítik (Katona és Szatmári, 2009).

1.2. A legfontosabb csapatsportágak bemutatása

A második nagyobb tartalmi egység az alapsportágak bemutatása után a labdajátékok. Ezen belül kitérünk a labdarúgásra, mint a világ legnépszerűbb sportágára, a kézilabdára, a röplabdára, a kosárlabdára, a vízilabdára, valamint a teniszre. A labdajátékok az alapsportágak (atlétika, úszás, torna) mozgásos elemeit ötvözve tartalmazzák. A labdajátékok sokak által kedvelt, népszerű sportágak közé sorolandók. A labdajátékokra vonatkozó kompetenciákat a fejezet végén egységesen tárgyaljuk.

1.2.1. Labdarúgás

A labdarúgás ma a világ legnépszerűbb sportága. A modern futball hazája Angliában és Franciaországban alakult ki, ahol a középkori lakosok kedvenc játéka a „határlabdázás” volt, mely főleg tömegsporthoz hasonló tevékenységet öltött. A hagyományok szerint a tél elmúltával az állati bendőbe tömködték a rontásokból származó veszedelmeket és ezt közösen kirúgták a falvaikból, át a másik településekre, megszabadítva magukat így a rossztól. Ekkor jelent meg Itáliában a Calcio fiorentina, melyet Firenzében és Padovában játszottak először. A mérkőzések körülhatárolt pályán történtek és egy bíró jelenlétében zajlottak le. A csapat létszáma 27 főből állt, akik már bizonyos pozíciókat töltöttetek be a pályán és a labdát csak a kapus foghatta meg kézzel, a többiek lábbal vagy ököllel teregethették a kapu irányába. A mai labdarúgás az 1820-as években kezdett az angliai iskolákban elterjedni és 1855-ben alapították meg az első amatőr futball klubot, az FC Sheffieldet. 1863-ban létrehozták a Football Associationt (FA), felállítottak egy szabályrendszert, ami alapján a labdát kézzel megfogni nem lehetett, definiálták a gólt és a lest is. A XIX. század végére a ma is alkalmazott játékszabályok alakultak ki, így bevezetésre kerültek a mérkőzés előtti sorsolások a kezdés és térfél eldöntésére, a határbírók alkalmazására, a tizenegyes büntetőrúgás meghatározására. A sportág népszerűsége nagy embertömegeket mozgósított meg, ami hamar a sportág üzleti életét is fellendítette, ami a belépő jegyek értékesítésével kezdődött. Az angol kezdeményezés után több nemzet is becsatlakozott, így a skótok, írek, walesiek, hollandok, dánok és svájciak is indítottak saját bajnokságokat. Az első nemzetek közötti találkozót az angol nemzeti válogatott a skót nemzeti csapattal játszotta Glasgow-ban. 1904-ben, hat nemzet részvételével megalakult a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (Fédération Internationale de Football Association, FIFA). A világháborúk a labdarúgásban is megtörték a megkezdett fejlődést, de ez a sportág mondható a legkevésbé sérültnek ezen idők alatt. 1970-ben már 138 ország volt tagja a FIFA-nak. A labdarúgás az olimpiai játékokon először 1908-ban Londonban szerepelt, az első világbajnokságot Uruguay rendezte meg 1930-ban, az Európa Bajnokságokat pedig 1960-tól rendezik meg. A legszínvonalasabb klubtorna a Bajnokscsapatok Európa Kupája (BEK), 1992-től Bajnokok Ligája. A sportág legeredményesebb nemzetei: Olaszország, Brazília, Németország, Argentína, Anglia, Franciaország. A legsikeresebb klubcsapatok: Juventus, Milan, Inter, Chelsea, Manchester United, Arsenal, Bayern München, Dortmund, Barcelona, Real Madrid, de a dél-amerikai futball élet is jelentős értéket képvisel (pl.: Boca Juniors, Vasco da Gama, stb..). A labdarúgás világhírű sportolói óriási népszerűségnek örvendenek és nevük sokkal elterjedtebb bármely más sportág képviselőihez képest. A teljesség igénye nélkül pár név közülök: Pele, Jasin, Maradona, Zidane, Beckham, Ronaldinho, Messi, Ronaldo. Női mérkőzéseket először Angliában, 1895-ben játszották le, az első hivatalos női futball klub 1916-ban, Franciaországban alakult meg, 1996-ban olimpián is részt vettek, valamint 2001-ben az UEFA elindította a női csapatok részére is a Bajnokok Tornáját. A sportág hazai vonatkozására térve, az 1950-es években kezdődő dicsőséges időszak jut eszünkbe az Aranycsapatról (Puskás, Grosics, Buzánszky Hidegkuti, Lóránt, Lantos-Bozsik, Zakariás-Budai II, Kocsis, Czibor). Az Aranycsapat legnagyobb sikerét az 1952-ben nyert olimpiai bajnokság és az addig hazai pályán veretlen angolok ellen aratott 6:3-as diadal jelentette (Katona és Szatmári, 2009).

A labdarúgás versenyszabályai

A futballt 2 x 11 fő játssza, 100-110 méter hosszú és 55-57 méter széles pályán két kapura, ahol az a csapat nyer, aki a legtöbb gólt rúgja a 2 x 45 perces alap játék idő alatt, amit a sérülések, időhúzások miatt kieső időt a játék végén, hosszabbítás formájában pótolják. A mezőny játékosok és a kapusok ruházatának eltérőnek kell lennie. Egy csapatnak egy adott mérkőzésen három játékos cserére van lehetősége. A labdát lábbal, testtel vagy fejjel lehet a kapuba juttatni a labda teljes terjedelmével (Both, 2001). A játék célja a gól elérése, melyet számos technikai és taktikai elemmel alkalmazva, cselekkel és passzokkal szervezett támadás formájában tudnak kivitelezni. A labdát kézzel csak a bedobáskor lehet a mezőny játékosoknak megérinteni, máskülönben csak a kapus érintheti meg és ő is csak a saját tizenhatos vonalon belül tartózkodva. A támadójátékban a legelterjedtebb definíció a les szabály, aminek értelmében egy játékos akkor van lesen, ha a labda elrúgásának pillanatában: közte és az ellenfél kapuvonala között kettőnél kevesebb játékos van (a kapust is beleértve), a labdát a saját csapattársától kapta, az ellenfél térfelén tartózkodott, valamint a labda vonala előtt tartózkodik. Ha a fenti négy állításból egy nem teljesül, akkor a játékos nincs lesen. A szabálytalanságot, annak mértéke alapján szabadrúgással büntetik és az ellenfél játékosának legalább kilenc méterrel el kell távolodnia a szabadrúgás helyétől. Ha a szabálytalanság súlyos (erős testi kontaktus, szándékosan megakadályozott akció) és a tizenhatos vonalon belül követik el, akkor a szabadrúgást tizenegyes büntetőrúgás formájában valósul meg. A súlyosabb szabálytalanságokat a játékvezető sárga vagy akár piros lappal is büntetheti. Piros lapot kaphat úgyis egy játékos, hogy ha két egymás követő meccsen sárgalapos figyelmeztetésben részesült, ekkor a játékosnak a játékteret egyből el kell hagynia (Katona és Szatmári, 2009).

1.2.2. A röplabda

A röplabda a fiatal sportágak közé sorolandó, egészen későn csupán a XIX. század végéig csupán kiegészítő sportágként kezelték. A röplabdát is a kosárlabdához hasonlóan főiskolán találták fel. 1895-ben William Morgan, kézilabdázás kitalálójának, James Naismithnek volt jó barátja és ő tette fel magában a kérdést, hogy miért nincs olyan sport, ahol a teniszhez hasonlóan az ellenfelek nem kerülhetnek összeütközésbe. Még ebben az évben az észak-amerikai Holyoke YMCA egyetem hallgatói kipróbálták az új játékot, melynek szabályait az egyetemi sportélet szervezői foglalták rendszerbe. A kezdetben minonette nevű játékot, 1896-ban dr. Halsted, springfieldi egyetem oktatója nevezte el volleyballnak. A XX. században rohamos fejlődésnek indult a sportág, főleg a Szovjetunióban, Lengyelországban, Franciaországban és Japánban töltött be fontosabb szerepet a nemzetek között. 1925-ben a Moszkvai Testedzési Tanács kidolgozta és közé tette az első hivatalos játékszabályokat. 1947-ben Párizsban létrehozták a Nemzetközi Röplabda Szövetséget, melynek alapító tagjai között Magyarország is ott szerepelt. A nemzetközi szövetség tagjait 220 nemzet alkotja. Az olimpiai játékokon először 1964-ben szerepelt. A röplabdázást Amerikába találták fel, de nagyhatalomnak számítanak az oroszok, kubai, brazil, kínai és a holland versenyzők is. A legeredményesebb röplabdás a kubai származású Regla Torres Herrera. Magyarországon 1946-ban alakult meg a Magyar Röplabda Szövetség és a sportág fennállása óta a legjobb eredményt a férfi válogatott 1963-ban érte el a bukaresti Euróba Bajnokságon (Katona és Szatmári, 2009).

A röplabdához kapcsolódó versenyszabályok

A többi labdajátékban, ha nagy a két csapat közötti különbség, akkor eldőlni látszik a meccs, azonban itt időlimit hiányában ez a tény nem egyértelmű. A röplabda technikailag az egyik legnehezebb labdasportág közé sorolandó, mivel a játék addig tart, amíg a levegőben van a labda, ha az leért, akkor annak a labdamenetnek vége van. A labda érkezésének megakadályozását a játékosokban rendkívüli feszültség, technikai képzettség és helyezkedési képesség elsajátítása előzi meg. Ahhoz, hogy egy csapat megnyerjen egy röplabda mérkőzést három szettet kell megnyernie. Egy szett 25 pontig tart, amennyiben döntő szett szükséges a győzelemhez, akkor ez a 25 pont leredukálódik 15-re. Egy szett elnyeréséhez azonban két pontelőny szükséges egyik fél javára. Egy csapatban egyszerre hat ember játszik, három elől, három hátul. Az úgynevezett forgásra akkor kerül sor, ha a csapat pontot szerzett és mindez az óramutató járásával ellentétes irányban történik meg. 2000 óta bevezették a liberó pozícióját, mindezt azért, mert főleg magas játékosok kezdték el uralni a sportágat, és az edzők aggódtak, hogy ha a forgás során az alacsonyabb termetű játékosok kerülnek a háló elé, akkor csapata bukásra van ítélve, így meg tudta tartani a sportági tehetségeit függetlenül a játékos magasságától. Egy menet szervával indul, nincs második adogatás, ha a szerva nem sikerült, akkor az ellenfél csapata kapja a pontot és a szerválás jogát. Egy csapat egy meneten belül háromszor érhet labdába, ezt követően az ellenfél térfelére kell juttatni a labdát, lehetőleg úgy, hogy az biztosan talajt érjen és az ellenfél ritmusát megtörje. Ha a labdát a háló tartó oszlop mellett, de a háló tetejének vonala alatt ütik át a túlsó térfélre, akkor az ellenfél szerzi meg a pontot, de akkor is, ha a játékos a hálóhoz ér, vagy lábával érinti a félpályán lévő vonalat. A labdához kézzel és lábbal is hozzá lehet érni. Egy csapatban hatszor lehet cserélni egy játszma során, kivétel a liberó cseréje, mivel őt legalább egy pont erejéig le kell hozni a szett során. A pálya 18 x 9 méter hosszú, a férfiaknál a háló magassága: 2,43 centiméter, nőknél: 2,23 centiméter. A férfiak és a nők is egyaránt 12 csapatot vonultatnak fel és a versenyek lebonyolításánál a szokásos körmérkőzések jelennek meg, ahol mindkét ágról az első négy helyezett jut tovább és ezt követően indul meg a keresztbejátszásos szakasz (Katona és Szatmári, 2009).

1.2.3. Kosárlabda

A kosárlabda azon kevés sportágak egyike, amelynek születési idejét és feltalálóját pontosan tudjuk. A kosárlabdát a kanadai James W. Naismith fedezte fel, aki felettesétől azt a feladatot kapta, hogy találjon ki egy olyan benti sportágat, amivel a fiatalokat formában lehet tartani. 1891-ben a kosarakat az erkélyre szerelték fel, aminek magassága a mai napig nem változott, majd a létrán ülő portást bízták meg, hogy a kosárba bedobott labdát vegye ki. 1892-ben Naismith közzétette a Basket-Ball szabályait 13 pontban. 1929-től már játékvezetők is segíttették a mérkőzések lebonyolítását. 1937-ben megalakult a profi Nemzeti Liga (National League), majd 1950-ben megalakult a Nemzeti Kosárlabda Szövetég (National Basketball Association, NBA). A hivatásos kosárlabdázók szabályai mai napig eltérnek az európai amatőr játékosokétól. Az első nemzetek közötti mérkőzést 1919-ben Párizsban játszották, majd 1920-ban sor került a szabályok nemzetközi egységesítésére. 1932-ben Genfben megalakult a Nemzetközi Amatőr Szövetség (Fédération Internationale de Basket-ball, FIBB, későbbi neve FIBA). 1934-ben a sportágat a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is elfogadta és jelenleg 213 ország tagja a nemzetközi szövetségnek. Az olimpiák történetében először 1936-ban versenyeztek kosárlabdázók. A sportágat szinte a kezdetektől az amerikai „Dream Team” uralja és szinte csak az merül fel kérdésként, hogy ki lesz a különböző nemzetközi bajnokságokon a második helyezett. A sportág jeles képviselői között szerepel: Michael Jordan, Magic Johnson, Larry Bird, Lisa Leslie, Teresa Edwards. Magyarországon 1942-ben alakult meg az önálló Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége (MKSZ) és a sportág legnagyobb sikerét a férfi válogatott budapesti Európa-bajnokságon elért első helye jelenti. A sportág jeles haza képviselője, dr. Hepp Ferenc, aki 50 éven át volt a hazai és a nemzetközi kosárlabdaélet megbecsült személye és az MKSZ elnöke (Katona és Szatmári, 2009).

A kosárlabdához kapcsolódó versenyszabályok

Az egységes szabályokat a FIBA dolgozza ki, fogadja el és teszi közé, amelynek fő területei a következőek: játék, méretek és felszerelések, hivatalos személyek és kötelességeik, csapatok, a játék szabályozása, szabálysértés, hibák, általános rendelkezések. A játékot egy 28 x 15 méteres pályán játsszák, ahol a pálya két végében 3,05 méter magasan elhelyezett palánkra erősített gyűrű határolja. Az alapvonaltól 6,25 méterre húzott vonalon túlról érkező dobás három pontot ér, azon belül pedig kettőt, büntetőből egyet. Büntető dobást akkor hajt végre egy játékos, ha a gólhelyzetben szabálytalankodnak vele szemben. Ha a dobómozdulatot már elindította és a labda a gyűrűben landol, akkor csak egy büntető dobást hajt végre a játékos, ha nem születik kosár, akkor kétszer, illetve ha a hárompontos vonalon túlról történik a szabálytalanság a támadó játékossal szemben, akkor háromszor dobhat büntető dobást. A kosárlabdában a testi kontaktus tiltott, faultként fújják le a játékvezetők a dobást gátló érintkezést. Egy félidőben egy csapat öt szabálytalanságot követhet el, úgy hogy a nem gólhelyzetben elkövetett faultok után az ellenfél oldalbedobással hozhatja a labdát játékba, az öt szabálytalanságot követően pedig minden egyes fault után két dobás jár a sértettnek. Az öt faultos szabály érvényes nemcsak csapat-, hanem egyéni szinten is, mivel az a játékos, aki ötször szabálytalankodik, kipontozódik és a továbbiakban nem játszhat a mérkőzésen. A mérkőzést három játékvezető irányítja. Egy támadás maximum 24 másodpercig tarthat, ha ebben az időszakaszban nem dob kosárra a játékos, vagy ha szabálytalanság történik, akkor elveszti a labdát. A játékidő 4 x 10 perc. A játékosok a labdával a kezükben csak három lépést tehetnek meg, a labdát pattogtatva azonban bármennyit. Lépéshibának számít, ha valaki megtesz három lépést, majd lepattintja a labdát és ismételten pattogtatni kezdi azt, ilyenkor a kosárlabdázótól a játékvezető elveszi a labdát. Ha egy dobás során a labda leszálló ágba kerül, akkor nem lehet hozzáérni, azonban ha a védők közül ezt valaki megteszi, akkor kosarat ítélnek a támadó csapat javára, akkor is, ha a labda nem haladt át a gyűrűn, de ha hozzáért a kosárlabda palánkot, akkor szabadon megjátszható. Speciális szabálynak számít továbbá az is, hogy a pályát elhagyó, levegőben lévő labdát a pálya területére vissza lehet juttatni az utána repülő játékosnak, amennyiben a játékos a pályán belülről indul és a labda nem ér talajt. Az európai kosárlabdában félidőnként két időkérés van, az NBA-ban két percekkel hosszabbak a negyedek és a zónavédekezés is tilos. Közös pontként említhető az európai és amerikai kosárlabdában, hogy nincs döntetlen eredmény, még a csoportkörökben sem, a játékos addig játsszák, amíg valamelyik csapat egy ponttal többet szerez az ellenfél csapatával szemben (Katona és Szatmári, 2009)

1.2.4. Vízilabda

A sportág történelme Angliában kezdődött el. Az első formáját vízi futballnak nevezték és a medencében nem voltak kapuk, csak az uszoda két végére kellett a labdát letenni, ami a gólt jelentette. Az első maihoz már közel álló vízilabda mérkőzést 1976-ban Bornemouthban játszották. Az Egyesül Államokban polo nevet adtak a vízi játéknak, ahol a játékosok hordón ülve egy ütővel próbálták a labdát a kapuba eljuttatni, amiket aztán később elhagytak. Ezek a játékok többnyire sok sérüléssel, zúzódással értek véget, így szükségesnek mutatkozott a sportág szabályozása. William Wilson jegyezte le az első szabályokat, amit végül az angol úszószövetség 1885-ben 11 pontban egységesített és ettől kezdve a szabályok betartása kötelezővé vált. Az XIX. század végére a sportág főleg Európa területén hódított, először Angliában, Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Belgiumban és Olaszországban is népszerűségnek örvendett. 1908-ban Londonban alakult meg a Nemzetközi Úszószövetség (FINA), ahol a vízilabdát külön technikai bizottság képviselte, mint különálló szakágat. Később megalakult a Nemzetközi Vízilabda Technikai Bizottsága, majd az Európai Úszóliga (Ligue Européenne de Nation, LEN) keretében az Európai Vízilabda Bizottság (European Water Polo Committee – EWPC). A LEN hatáskörébe tartozik a nagy európai kupaesemények: a BEK (Bajnokcsapatok Európa-kupája), ami 1977-től Bajnokok Ligájaként szerepel, valamint a KEK (Kupagyőztesek Európa-kupája), a LEN-kupa és korosztályos, nemzetközi versenyek szervezése. A játék népszerűségének köszönhetően a futballal egy időben, az 1900-as olimpiai játékokon. A sportág kiemelt nemzetei közé tartozik Magyarország, Szerbia, Horvátország, Olaszország, Spanyolország és Oroszország. Hazánkban 1919-ben alakult meg a Magyar Vízilabda Szakbizottság, amely önálló szervezetként csak 1989-től működik. A sportág hazai fejlődéséért Komjádi Béla korszakalkotó munkája a felelős, aki bevezette a víz feletti pontos labdajáratásokat, a változatos játékelemek alkalmazását és a világ legjobbjai közé helyezte hazánkat a sportág történetében (Katona és Szatmári, 2009). Játékosok közül kiemelendő Gyarmati Dezső, Kárpáti György neve, valamint edzőként Kemény Dénes páratlan munkássága, aki három egymást követő olimpián is a dobogó legfelső fokára emelte a magyar nemzeti válogatottat.

A vízilabdához kapcsolódó versenyszabályok

A pálya mérete 30 x 20 méter, egy csapat hét játékossal áll ki egy mérkőzésen és további hat cserejátékossal. Az egyszerű szabálytalanságot követően a játékvezető szabaddobást ítél, amit 5 méteren túlról egyből kapura lehet lőni. A súlyosabb momentumokért (visszahúzás a vízben, fault a gólhelyzet megakadályozására vonatkozóan) 20 másodpercig tartó kiállítás jár, amikor a kiállított játékos csak akkor jöhet vissza, ha ez az időintervallum letelt, vagy ha csapata labdát szerez, illetve gólt kap. Ha egy játékos ellen harmadjára is kiállítást ítélnek, akkor az a játékos kizárását vonja maga után. A játékidő 4 x 8 perces, ahol a középső szünet 5 perces, a többi 2-2 perces. A játék során tiszta játékidőt mérnek, tehát minden játékmegszakításnál a játékóra megáll. A támadóidő is rögzítve van 30 másodpercre, így ha a támadó csapat ez idő alatt ne lő kapura, akkor elveszti a labdát, de kapura lövésnél, szögletnél, kiállításánál a támadó idő újra számlálódik. Cserélni a játékidő bármely periódusába lehet, azonban azt csak egy kijelölt helyen lehet megtenni. Az edző a mérkőzés során kétszer kérhet időt, ha hosszabbításra kerül a sor, akkor a 2 x 3 perces idő alatt még egy lehetősége van a játékidő megállítására és csapatának instrukció adására. Ha a meghosszabbított játékidő nem tudja a mérkőzést eldönteni, akkor 5 méteres büntető dobások következnek (Katona és Szatmári, 2009).

1.2.5. A kézilabda

A kézilabda a labdarúgásnak és a rögbinek egy tovább fejlesztett, kézzel játszott változata, melyet a kezdetekben Németországban játszottak. Már az ókorban is játszottak labdás játékokat, de akkor főleg kézzel és lábbal váltogatva terelték azokat. A mai kézilabda az 1900-as években alakult ki. A dán származású testnevelő tanár Holger Nielsen egy eddigi új játékot, a „haandboldot” alakította ki. Hasonló játékokat játszottak a csehek, akiknél ezt „hazenatnak”, a németek, ahol „torballnak” nevezték a kialakuló sportágat. A sportág születésének 1917-es évet tekintik, amikor egy német szakember, Heiser a torballon alakuló játékot vezetett be, ahol már levegővel felfújt labdával kezdtek el játszani. Heiser az évek alatt folyamatosan alakította és tovább fejlesztette a játékot és ezzel együtt a szabályrendszerét, majd kialakult a nagypályás kézilabda. 1928-ban, Amszterdamban, 11 ország képviselőivel, létrejött a Nemzetközi Amatőr Kézilabda Szövetség (International Amateur Handball Federation, IAHF). Az IAHF célja a sportág további finomítása és továbbfejlesztése. A kézilabda nagy népszerűségnek örvendett a kis eszköz igénye és a könnyen hozzáférhetősége miatt. A sportág 1936-ban szerepelt először az berlini olimpiai játékok programjában, majd 1938-ban az első, teremben rendezett világbajnokságot. 1946-tól az IAHF átalakult Nemzetközi Kézilabda Szövetséggé (International Handball Federation, IHF). A szervezet a nők sportági részvételére nagyobb hangsúly fektetett, így 1949-ben sikerült azt elérni, hogy a nők is indulhatnak nemzetközi versenyeken. 1957-ben a férfi klubcsapatok legjobbjai indulhattak a Bajnokcsapatok Európa Kupáján (BEK), majd 1961-ben a női klubcsapatok is becsatlakozhattak a versengésbe a BEK kupa elhódításáért, később 1976-tól KEK indult a férfi csapatok számára, majd 1982-ben IHF kupasorozatot indítottak mindkét nem részvételével. A mai is fennálló Európai Kézilabda Szövetség (European Handball Federation, EHF), 1991-ben alakult meg és legfontosabb feladata a sportág szabályrendszerének egységesítése, a sportág felsőbb szinteken történő koordinálása, nemzetközi versenyek lebonyolítása. A kézilabda főleg európaiak által dominált sport, de a világversenyeken igen jó helyezéseket kezdenek elérni a dél-amerikai brazilok, az ázsiai japánok, dél-koreaiak. Hazánkban a kézilabda nagy népszerűségnek örvend, 1949-ben Magyarország rendezte meg a női világbajnokságot, amit meg is nyert. A sikerek ellenére a labdarúgás mögött csak másodhegedűs szerephez juthatott a kézilabda és egyre inkább a kispályás lehetőség került előtérbe. 1951-ben már kispályás terembajnokságokat rendeztek és a létszám a korábbi 11 főről lecsökkent. A sportág átalakulása a technikai lehetőségek kibővítését tette lehetővé, valamint a nézők szórakoztatását a látványos elemek bemutatásával (Katona és Szatmári, 2009).

A kézilabdához kapcsolódó versenyszabályok

A játéktér 40 x 20 méter, ahol a pálya végén 2 x 3 méteres kapu található. A játék ideje 2 x 30 perc, 10 perces szünettel. A játékvezető irányításával történik a játék közben megjelenő szabálytalanságok büntetése, ami a súlyosságától függően érhet szabaddobástól, egészen két perces kiállítást is. A labda mérete korosztályonként változik. A játéktéren egyszerre 2 x 7 fő tartózkodhat. A két csapat játékosainak eltérő mezekben kell játszaniuk, a kapusoknak a saját csapattársaiktól is eltérő színű ruházatot kell viselniük. A játék során akkor szerez gólt a támadó csapat, ha a labda, annak teljes terjedelmével áthaladt a gólvonalon. A játékot színes technikai és taktikai elemek színezik, amit a különböző posztokon (szélső, átlövő, irányító, beálló) játszó játékosok alakítanak ki és próbálják az ellenfél védekező munkáját kijátszva a labdát a gólvonalon átjuttatni (Marczinka, 1993).

1.2.6. A jégkorong

A jégkorong téli, ütős-labdajátékok csoportjába tartozik, amelyet hat főből álló csapatok játszanak egymás ellen három harmadra felosztott mérkőzéseken. A pályát palánk veszi körbe, amely a korong pályán kívüli térbe való jutását akadályozza meg. Az előforduló szabálytalanságot a játékot vezető két bíró valamelyike bünteti, akiknek munkáját a gólvonalbírák egészítik ki. A jégkorong ősének az indiai gyeplabdát tekintik, amelyet már a rómaiak is játszottak. A 16-17. században Hollandiában már a jégkoronghoz nagyon hasonló játékot űztek. A mai értelemben vett jégkorong őshazájának azonban egyértelműen Kanadát lehet tekinteni, ahol az 1870-es években jégen űzték seprűvel a játékot. Ekkor még leírt szabályok nem voltak és a felek egymás között egyeztek meg a küzdés alapjaiban. 1881-ben, Montreálban megalakult a sportág történetének első csapata, a McGill Főiskola és a Victória. A játék kezdetben nagyon hasonlított a labdarúgáshoz és közel két órás mérkőzéseket játszottak. 1892-ben, Kanadában megalakult a jelenleg is legnagyobb és legerősebb liga, az NHL (National Hockey League), amely kezdetben hat csapat részvételével működött, ma már 30 együttes mérkőzik meg egymással. A női jégkorongozás az 1970-es években kezdett el professzionális szinten is működni, ahol az iram és a sportág keménységében vannak a legnagyobb különbségek a férfiakkal szemben. A legeredményesebb jégkorong nemzet Kanada, de a sikeresség vonatkozásában ki kell emelni az Amerikai Egyesült Államokat, Oroszországot, Svédországot, valamint Szlovákiát is. A jégkorong 1920-tól vált olimpiai sportággá. A Magyar Országos Jégkorong Szövetség 1941-ben alakult meg, amelynek helyébe 1957-ben lépett a Magyar Jégsport Szövetség. Az első fedett pályás jégcsarnokot viszonylag későn, 1982-ben adták át, így hazánkban a jégkorong fejlődő tendenciája később indult el (Katona és Szatmári, 2009).

A jégkoronghoz kapcsolódó legfontosabb versenyszabályok

A jégkorongot csapatonként 20-20 beöltözött játékos alkotja, akik közül csak 6-6 lehet a pályán egyszerre. A játékosok a mérkőzés bármelyik momentumában becserélhetők. A játékosokon lévő speciális védőfelszerelések segítik az erős kontaktusokból előfordulható sérülések kivédését. A jégkorongban az alábbi pozíciókat töltik be: kapus, jobbhátvéd, balhátvéd, középcsatár, jobbszélső, valamint balszélső. A mérkőzés időtartama: 3 x 20 perc, 15 perces szünetekkel közbeiktatva. A jégpálya 56-61 méter hosszú és 26-30 méter széles, amelyet 100-122 centiméter magas palánk vesz körbe, valamint részét képezi a kapu, amely 122 centiméter magas és 183 centiméter széles. A pályán öt, kihelyezett bedobópont helyezkedik el, amelyet körrel jelölnek és piros színűek, egyedül a pálya közepén lévő kék színű. A bedópontokon elvégzett szabaddobások során a csapatok 1-1 játékosa áll egymással szemben, ahol a játékvezetők hozzák játékba a korongot. A játék menete során megengedett a testtel történő ütközés, amennyiben erősebb technikai szabálytalanság történik, akkor büntetőlövés ítélendő, amelyet a kijelölt játékos végez el a felezővonalról indulva, a kapust kijátszva próbál gólt szerezni (Katona és Szatmári, 2009).

1.2.7. A labdás sportokhoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

5. táblázat. A labdás sportokhoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

5. táblázat. A labdás sportokhoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

A következő nagyobb egység a tradicionális magyar sportágakat mutatja be, ahol kitérünk a vívás, kajak-kenu, öttusa, sportlövészet, ökölvívás, birkózás és cselgáncs legfőbb jellemzőire, szabályainak ismertetésére.

1.2.5. A tenisz

A sportág kezdete Rómába tehető vissza, ahol a „trigon” nevű labdajátékkal játszottak egy háromszög alakú elrendezésben. Később a játékteret fallal vették körbe. Eleinte a labdát kézzel ütötték, később pergamennel borított faütőt, „battoirt” használtak, aminek húrjai bélhúrból készültek, a keretei meg fából és csontból. 1875-ben Marylebonban kiadták az első teniszkódexeket, amelyben alapvető szabályokat határoztak meg a labda- és a pálya méreteivel kapcsolatban. Az első nemzetközi mérkőzést 1883-ban, Wimbledonban rendeztek meg, füves borításon. 1913-ban megalakult a Nemzetközi Lawn Tenisz Szövetség, később törölték a „Lawn” elnevezést. Az 1970-es években jelent meg a pontszámításokon alapuló versenysorozat, az ATP (Association of Tenni Professionals). 1975-ben, Rómában megalakult az Európai Tenisz Szövetség. A sportág jeles képviselői számos nemzetből (amerikai, szerb, spanyol, orosz, stb.) származnak, nehéz lenne domináns országokat felsorolni soraikban (Szatmári, 2009). A legnagyobbak közülük: Björn Borg, Mats Wilander, Andre Agassi, Roger Federer, Rafael Nadal. A sportág jeles hazai képviselői közül ki kell emelni: Taróczy Balázts, Szávay Ágnest, Babos Tímeát (Katona és Szatmári, 2009).

A teniszhez kapcsolódó legfontosabb versenyszabályok

A játékosok a hálóval szemben lévő oldalvonalon állnak fel. A játék menete labdaadogatásból és labdafogadásból áll, amit kijelölt vonalon belül játszanak. A páros tenisz esetében a pálya vonalának szélessége nagyobb. A játék az alapvonal mögötti vonalon túlról, szervával indul, ami ha elsőre nem sikerült másodjára megismételhető még egyszer, harmadjára már nem. A szervából fakadó kettős hiba esetén a pont az ellenfél játékosának jár. Mérkőzés során a labda megérintheti vagy megkerülheti a hálót, ha az a játéktéren belül esik le. Az a játékos, aki meg nyer egy labdamenetet 15, 30, majd 40 pontot írnak jóvá neki. A negyedik pont megnyerése után, ami csak akkor lehetséges, ha a két fél között legalább két pont különbség van, akkor az előnyben lévő játékos nyer egy „game-t”, azaz játékot. Egy játszmán belül legalább két nyert játékkülönbségnek kell lenni a teniszezők között. Az a teniszező fog győzni, aki a versenykiírástól függően hamarabb nyeri a második vagy harmadik szettet. A játékot játékvezetők irányítják, munkájukat vonalbíró és láb hibabírók segítik (Katona és Szatmári, 2009).

1.3. További, legfontosabb magyar vonatkozású sportágak bemutatása

1.3.1. A vívás

A vívás az egyik legrégebbi sportág, amelynek kezdete feltehetőleg az emberiség kialakulásának idejére tehető. Az ókori Egyiptomban, Kínában és a görögöknél is vívtak, Rómában a gladiátorok viadalai és az azokra való felkészülés a sportág fejlődésének kezdetét jelentette. A mai vívás gyökerei a középkori lovagok életéhez köthető, akik a rendszeres lovagi tornák tartásával folyamatosan fejlesztették a vívó technikát és a fegyverzetüket. A kor legjobb vívói közé az olaszok, spanyolok és franciák tartoztak. A középkorban a nehéz páncélzat és a kétkezes kardot felváltotta az egyenes pengéjű szúró-vágó fegyver, a „rapier”, majd a még hajlékonyabb pengéjű „feuret”. A korszakot az olasz vívótechnika elemei uralták, ahol a gyors mozgásos, ötletes támadótechnika hangsúlyosabb volt, mint a védekezés, így annak eszközei is háttérbe szorultak. Az 1700-as években már védősisakot is használtak. A fegyvernemek között a párbajtőr és a tőr fejlődése dominánsabb, a kardvívás fejlődését a milánói Giuseppe Radaelli kísérletei hozták meg. A vívást a férfiasság szimbólumának is tekintették és a női ágon csak az 1880-as években jelentek meg versenyzők. A vívás már a kezdetektől jelen volt az olimpiai játékokon és már Athénban is mind a három fegyvernem belekerült a versenyprogramba (Lukovich, 1986) A vívás legkiemelkedőbb alakjának, a magyar származású Gerevich Aladárt tartják, aki hét olimpiai elsőséget szerzett pályafutása során.

A víváshoz kapcsolódó legfontosabb versenyszabályok

A sportág három fegyvernemet különböztet meg: párbajtőr, kard és tőr. A kard vágó és szúró fegyver, a találatokat elektromos berendezések segítik jelezni, mely a védőruha anyagába és a sisakba szőtt fémszálakkal aktiválódik. Találati felületnek számít a csípőtől felfelé eső terület, így a kar és a fej is. A tőr szúró fegyver és rugalmas penge képezi a nagy részét. A találatokat szintén elektromos rendszerrel jegyzik. Érvényes találati felület a védőmellénnyel borított rész, az ágyékhajlattól a csípőcsúcsig, a karok és a fej kivételével. A tőrnél a vezetőbíró dönti el a támadási elsőbbséget. A párbajtőr szúrásra használható fegyver és találati felületnek számít minden testrész, beleértve a ruházatot is. A párbajtőrben kettős találatot is jegyeznek az elektromos készülékek. A vívó pást 14 méter hosszú és 1,5-2 méter széles. Mindhárom fegyvernem esetén a vezetőbíró dönti el a találatok érvényességét. 1997-ben a találati pontok száma 15 pontban lett maximalizálva. A versenyeket kieséses és körmérkőzéses elrendezésben bonyolítják le egyéni-, és csapatverseny formájában (Katona és Szatmári, 2009).

6. táblázat. A víváshoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

6. táblázat. A víváshoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

1.3.2. A kajak-kenu

A kenut szállítóeszközként, halászat és vadászat céljából, valamint katonák szállításának eszközeként kezdték el alkalmazni. Az angolok kezdtek el 1866-ban a sportág fejlesztésével foglalkozni, és megalapították Londonban a Royal Canoe Club-ot, majd a soron következő évben már kajakversenyeket is rendeztek. A sportág fejlődéséhez az eszköz korszerűsítése, a szétszedhető gumikajak feltalálása vezetett. A kajak-kenu első nemzetközi szervezetét, 1924-ben Koppenhágában alapították meg, így szabályozva lettek a kajak és kenu méretei. 1946-ban Stockholmban megalakították a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetséget, amelynek jelenleg 141 nemzet tagja. 1969-ben az önálló Európai Kajak-Kenu Szövetség alakult meg. Az olimpiai játékok programjában elsőként az 1936-os berlini játékokon került be, ekkor még csak férfiak részvételével, majd 1948-ban a nők is csatlakoztak a versengésekbe (Katona és Szatmári, 2009). A sportágat az európaiak dominálják, Németország és Magyarország elsőségével. A sportág legsikeresebb sportolói közé tartozik a teljesség igénye nélkül: Gerd Frederikson, Birgit Fischer, Kammerer Zoltán, Kőbán Rita.

A kajak-kenuhoz kapcsolódó legfontosabb versenyszabályok

A szabályok a hajók minimális súlyát szabják meg, valamint tiltják az oldal- vagy farvizen való haladást és a másik játékos öt méteres zónában való megközelítését. A versenyeket állóvízben, bójákkal és zászlókkal határolt pályán rendezik meg. A nevezők számától függően egy versenyen már a selejtezőből kvalifikálhatja magát egy versenyző a fináléba. A nemzetközi versenyeken a versenyért felelős irányítók szerepelnek, indítók, sorba állítók, 25 méteres ellenőrző bírók, pályabírók, célbírók, időmérők és hajóellenőrök szükséges a sikeres lebonyolítás szempontjából. Az olimpiai programban a férfi kajakosok: 500 és 1000 méteren mérik össze tudásukat, szintén ezen a távon kettes és négyes csapatban is rajthoz állnak, a férfi kenusok ugyanezeken a távokon indulnak, kivétel a négyesekben. A női kajakosok csak 500 méteren versenyeznek egyes, kettes és négyes egységekben (Füzesséry, 1980).

7. táblázat. A kajak-kenuhoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

7. táblázat. A kajak-kenuhoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

1.3.3. A triatlon

A triatlon különleges állóképességet kívánó, rendkívül összetett, több szakágból álló sportág, ahol az úszás, kerékpározás és futás mozgáselemeit egyaránt magas szinten kell a versenyzőnek birtokolnia. Az 1920-as években Franciaországban rendezték meg először a triatlonosok versenyét, ahol a sportolóknak 4 kilométert kellett futniuk, 12 kilométert kerékpározni, valamint átúszni a Marne folyót. A sportág kialakulására vonatkozóan nincs egyöntetű vélemény. Egyes állítások szerint a San Diego Track Clubban találták ki a sportolók szórakozásként, más állítások szerint pedig a Hawain letelepülő amerikai katonák erőfitogtató szándékból kezdtek el egymással versengeni. Az első mai értelemben vett triatlont 1975-ben, Mission Bayben rendezték meg, ahol a résztvevőknek fél mérföld úszást követően, 20 mérföldet kellett kerékpározniuk, valamint 5 mérföldet futni. 1989-ben megalakult a sportág világszövetsége is, a Nemzetközi Triatlon Unió. A sportág olimpiai távja a következő: 1500 méter úszás, 40 kilométer kerékpározás, valamint 10 kilométer futás. 1984-ben alakult meg az Európai Triatlon Szövetség, majd 1989-ben a Nemzetközi Triatlon Szövetség. Az öttusa felszereltség illetően nem számít eszközigényesnek, amely így több nemzethez könnyebben el tudott jutni. Jelenleg 121 országot foglal magába a Nemzetközi Szövetség. A triatlon a 2000-es Sydney Olimpiai Játékokon mutatkozott először. A Magyar Triatlon Szövetség 1989-ben alakult meg. A sportág fejlődését hazánkban kiválóan példázza az a tény, miszerint többször rendeztek világ- és Euróba-bajnokságokat, valamint olimpiai kvalifikációs versenyeket egyaránt.

A triatlonhoz kapcsolódó legfontosabb versenyszabályok

Minden női és férfi versenyszámban 55 sportoló áll rajthoz. A sportágban csak a felszerelésekre vonatkozóan alkalmaznak megkötéseket Az úszásban bármelyik úszásnem elfogadott, a kerékpározás során bukósisak, valami felső ruházat viselete kötelező, illetve futásnál is viselni kell valamilyen ruházatot. A sportágak közötti váltást, depózásnak nevezik. A versenyek tömegrajttal indulnak, a számok között pihenésre nincs lehetőség, az átöltözések pedig véletlenszerűen történnek meg (Engelhardt, 1996). A versenyek végét a futás jelenti.

8. táblázat. A triatlonhoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

8. táblázat. A triatlonhoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

1.3.4. Az öttusa

Az öttusa 1912 óta szerepel az olimpiai programban, történetét vizsgálva azonban az ókori görög olimpiák pentatlon versenyszámához kell visszanyúlni. Az ókori görögök a pentatlon versenyszámok tartalmazták a birkózás mellett négy atlétikai számot, közöttük a futás, távolugrás, gerelyhajítás és diszkoszvetés elemeit. A mai öttusa ehhez képest jelentősen átalakult és öt különböző sportág elemeit tartalmazza, melyek a futás, lovaglás, vívás, úszás és lövészet (Dávid, 1983). A sportágak között igen megterhelő versenyszám a pentatlon, mivel két nap alatt, teljesen eltérő képességeket magába foglaló versenyszámokat kell a sportolóknak teljesíteniük, fizikai teljesítőképességük határait feszegetve, a sportágak között rugalmasan váltva alkalmazkodniuk. Az öttusa versenyzőit nem véletlenül nevezik a sport Rambóinak. 1948-ban alakult meg a Nemzetközi Öttusa Szövetség, mely az idők során némi átalakuláson ment keresztül, de a feladatát illetően nem változott, ami a világversenyek lebonyolítását, a sportág felügyeletét, szabályrendszereinek kialakítását foglalja magában. A sportág erősen eszközigényes, így az érdeklődés kisebb mértékű volt iránta és sokáig katonai sportágként kezelték (Katona és Szatmári, 2009).

Az öttusához kapcsolódó legfontosabb versenyszabályok A versenyszámok sorrendjei a következőek: lövészet, vívás, úszás, lovaglás, futás. A versenyek lebonyolítása több napos szokott lenni, a versenyzőkre nehezedő fizikai megterhelések miatt. A sportolók teljesítményék minden versenyszám után pontszámokban rögzítik, ami alapját képezi a végső sorrend megállapításának. A lövészetben 10 méterre 20 lövést lőnek, az úszásban 200 méteres távot teljesítenek, a futásban 3000 métert, a lovaglás során pedig különböző akadályokon keresztül kell az adott pályát teljesíteniük (Katona és Szatmári, 2009).

9. táblázat. Az öttusához kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

9. táblázat. Az öttusához kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

1.3.5. A sportlövészet

A lövészet alapjának az íjászatot tartják. Kezdetben az élelemszerzés miatt használtak íjat, majd a háborús és konfliktusos helyzetekben célzó fegyverként próbálták a problémákat megoldani. A XIV. században megjelentek a lőfegyverek, majd kialakították a lőfegyverek elöltöltős rendszerét, a tár használatát. A lövészeknek a lövések pontosításához gyakorolniuk kellett, így a sportági vonal folyamatosan kezdett fejlődni és ezzel párhuzamosan a népszerűsége is növekedett. A lövészet az újkori olimpián 1896-ban három versenyszámban is szerepelt. 1907-ben megalakult a Lövész Világszövetség, majd 1921-ben a sörétes versenyszámokra létrejött a Vadászpuskások Nemzetközi Sportlövő Szövetsége, amely 1967 óta koordinálja a profi lövészek vonalát. A nők először 1955-ben vettek részt Európa-bajnokságon, majd 1958-tól világbajnokságon (Katona Szatmári, 2009). A sportág jeles képviselői: az oroszok, amerikaiak, németet és a magyarok is ott vannak a legjobb nemzetek között.

A sportlövészethez kapcsolódó versenyszabályok

A sportlövészetben egyéni és csapatversenyek is megrendezésre kerülnek. A különböző fegyvernemeknél eltérő szabályok vannak. A puskás sportlövők a selejtezők során 10 körből álló lőtáblára lőnek, ahol a lövedék nyomán keletkezett lyuk érinti a vonalat, ott magasabb értékű kör számít. A döntőkben a bírók jelzésére indítják a lövéseket és a végső helyezések kialakításánál mind a selejtezőkön elért pontszámok, mind pedig a fináléban lőtt értékek számítanak. Egyenlő pontszám esetén a „hirtelen halál” módszerét alkalmazzák, az győz, aki a tüzelés során magasabb értéket ért el. A pisztolylövőknél is 10-es skálájú kör alakú céltáblára céloznak, ahol csak az öt legértékesebb kör pontszámai számítanak. A pisztolylövők csak álló helyzetben versenyeznek és a fegyvert csak egy kézzel lehet tartaniuk, a másik kézzel egyáltalán nem segíthetnek. A fináléba csak hat versenyző jut be, szemben a többi fegyvernemmel, ahol a nyolc legjobb versenyez egymással. A mozgó célpontra tüzelő trap- és skeet-lövészek vadászpuskákkal próbálják az érkező korongokat kilőni, mindezt különböző lőállomásból indítva. A korongok eltérő röppályán és különböző oldalról érkeznek. A korongokat lövő rajtra indítják, és akkor lehet megítélni a találatokat, ha azok közül szemmel láthatóan leesett legalább egy darab. A versenyszámoknál szabályozzák a lőtávolságot, a lőtereket, a lövészek kiinduló pozícióját is (Katona és Szatmári, 2009).

10. táblázat. A sportlövészethez kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

10. táblázat. A sportlövészethez kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

1.4. A küzdősportok: birkózás, cselgáncs, ökölvívás

A küzdősportok a legrégebbi emberi időkre visszavezethető ösztönös viselkedések elemeit tartalmazzák. Az emberi természet magában hordozza a küzdelmi struktúrát az élelemszerzéstől kezdve, a párválasztáson át a tulajdon védelméig. Test a test ellen vívott küzdelmek, ahol mindkét fél arra törekszik, hogy a másikat egyensúlyi állapotából kizökkentse, két vállra fektesse, talajra vigye, egy szóval vetélytársa fölé kerekedve győzedelmeskedjen. A birkózás esetében két fajta fogásnem alakult ki, az egyik a szabadfogás, a másik pedig a kötöttfogás. A szabadfogás során az ellenfelet meg lehet deréktól lefelé megfogni, engedélyezett a gáncsolás és a cselekvő láb használata, szemben a kötöttfogás esetében, ahol az ellenfelet derékvonal alatt megfogni nem lehet és gáncsolni, valamint a lábat fogások végrehajtása közben aktívan használni. A versenyzők különböző súlycsoportokban, két ágon indulva egyenes kieséses szakaszokban juthatnak a döntőig. A küzdelem vagy öt percig tart, amely idő alatt különböző fogások által pontokat gyűjtögetnek maguk javára, majd a pontozó bíró megfelelő színű és számértékű tábla felmutatásával jelzi a felek pontjait. A mérkőzés során a szabálytalanságot akár kizárással is büntetheti a játékvezető, akinek munkáját a pontozóbíró, szőnyegelnök és időmérő segíti (Katona és Szatmári, 2009).

A cselgáncs japán önvédelmi küzdősport és saját nemzetük testkultúrájának mozgásos elemeit tartalmazza. A sportág az erő és az egyensúly összhangján alapul. Az a versenyző győz, amelyik fölényét bizonyos fogásokkal, dobásokkal ki tudja harcolni. A győztes fél gyakran kényszeríti ellenfelét leszorítási technikával, fogástechnikával vagy karfeszítési technikával olyan pozícióba, ahol a védekező sportoló mozdulatlan és cselekvőképtelen marad, így a mérkőzés feladására kényszerül. A cselgáncsban alkalmazott gyakori technika az „ippon”, amely egy dobással vagy lábgánccsal elérhető technika, ahol az ellenfél játékosa a hátára esik. Ez a dobás 10 pontot érő. A waza-ari 7 pontot érő dobásfajta, amikor az ellenfél nem feltétlenül a hátára esik, a yukó 5 pontot, a koka 3 pontot érő dobásfajta. A szabályok a passzivitást és a szabálytalanságot is büntetik. A győzelemre az utolsó másodpercig megvan mindkét félnek az esélye, mivel bármikor kivitelezhető egy nagyobb pontszámmal járó dobás. A vetélytárs kopogással bármikor feladhatja a mérkőzést (Katona és Szatmári, 2009).

Az ökölvívás is a népszerű küzdő sportágak közé tartozik. Az ökölvívást, boksznak is szokták nevezni. Alapszabálya, hogy minél több érvényes találatot vigyen be a játékos az ellenfél testére, fejére, amit pontozásos, leléptetéses vagy kiütéses győzelmet eredményezhet. A sportolók kesztyűt viselnek és kötelező ruházatuk a védőeszközök használata (fejvédő, fogvédő, mélyütés védő, mell védő, vese védő). Minden versenyt kötelező orvosi vizsgálat és mérlegelés előz meg, mivel a versenyzők súlycsoportonként mérettetik meg egymást. A vezetőbíró feladata a versenyt szabályos mederbe terelni és vezényszavakkal irányítani a mérkőzést. A mérkőzést egy K. O. ütéssel egyből el lehet dönteni, ahol a bíró a játékosra rászámol, majd karfelemeléssel kihirdeti a győztest. A mérkőzésnek három pontozó bírója is van, akik egymástól külön ülve minden menetet értékelnek (Katona és Szatmári, 2009).

11. táblázat. A küzdősportokhoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

11. táblázat. A küzdősportokhoz kapcsolódó legfontosabb kompetenciák és azok sportági megnyilvánulásai

1.5. Téli olimpiai sportágak

Az olimpiai programban jelenleg érvényben lévő szabályok szerint hat sportágban osztanak érmet, így a fejezet ezekre a versenyszámokra fog kitérni: sí, sí lövészet, korcsolya, szánkósportok, jégkorong és curling.

A jégkorong ütős labdajáték, amit hatfős csapatok játszanak, a mérkőzések ideje 3 x 20 perces tiszta játékidő, amit 15 perces szünetek választanak el egymástól. A pálya palánkkal van körülvéve, a labda pedig tömörgumiból készült speciális korong, amit speciális ütők segítségével kell a kapuba juttatni. A kapu mögött is van játéktér, így a korongot onnan is visszahozhatja a támadó csapat bármelyik tagja. A játékvezetők irányítják a mérkőzéseket és korlátozzák a szabálytalanságokat, a munkájukat két oldalvonali bíró segíti. A hoki megnevezést is szokták a sportágra használni, amit az angol hooked (hajlított) szóból származtatnak. A mérkőzés során megengedett a „test a test elleni” küzdelem, ha a nekifutás két lépésnél nem messzebbről történik. A sportág leghíresebb ligája, az 1982-ben, Kanadában megalakult NHL (National Hockey League, Észak-amerikai Profi Jégkorong Liga) (Katona és Szatmári, 2009).

A sísporton belül több versenyszámot lehet megkülönböztetni, amelyek mindegyik különböző technikai és taktikai repertoár birtoklását igényli. Ezek a következők: az alpesi sí (lesiklás, műlesiklás, óriás műlesiklás, szuper-óriás műlesiklás, északi összetett), az északi sí, a hódeszka és a síugrás. A síelés erőteljesen éghajlat függő sportág, amelyből fakadóan a sportág uralkodó nemzetei közé tartoznak az észak-amerikaiak, osztrákok, franciák és az olaszok. A lesiklásban a versenyzők célja a pálya minél rövidebb idő alatti teljesítése, ahol az átlagsebesség 100 km/órára tehető. Az északi összetett verseny síugrásból és sífutásból áll. A sífutás klasszikus és szabadstílusban történik különböző távokon keresztül. A klasszikus sífutásban a sportoló diagonál lépésnél felváltva, minden lépését a bottal segíti, amikor nem lép, akkor páros botozással hajtja magát előre. A szabadstílus esetében a versenyzők bármilyen típusú sízéssel haladhatnak előre. A síugrás a sportág egyik leglátványosabb eleme közé tartozik. A versenyzők egy próba- és két értékelt ugrást végeznek, különböző magasságú sáncokon (70-120 méteres) és nők mai napig nem indulnak ebben a versenyszámban. A sí lövészet biatlon sífutásból és lövészetből áll ahol a versenyzők szabadstílusú futás során kijelölt lőállomásokon állnak meg és célzott lövéseket kell (álló vagy fekvő helyzetben) kivitelezniük. A hibás lőeredményért időbeli büntetés jár. A végeredményt az elért időeredmények határozzák meg. A szánkósport során a versenyzők ülve (bob) vagy fekve (szánkó) kormányozzák a nagy sebességre felgyorsuló szerkezetet. A bobozás során kettő vagy négyfős csapatok irányítják az egységet, akiknek feladatuk nyugalmi helyzetből kiindulva, teljes izomerejük alkalmazásával a bob megtolása, majd a bobba való beleugrás, valamint annak irányítása a jégfolyosókon (Katona és Szatmári, 2009).

Korcsolyázás szakágai közé tartozik a műkorcsolya, jégtánc, szinkronkorcsolya, nagypályás gyorskorcsolya, rövidpályás gyorskorcsolya, amelyek közül csak a szinkronkorcsolya nem olimpiai versenyszám. A műkorcsolyázás során a sportolók művészi gyakorlatok minél tökéletesebb megtanulására és kivitelezésére törekednek. A sportágban egyéni és páros korcsolyázásra is van lehetőség. Az egyéni gyakorlatok két részt tartalmaznak, amelyeket meghatározott idő alatt a versenyzőknek teljesíteniük kell, ezek az interpretációs (hangsúly a technikai elemek és a művészeti előadás összehangolásán van), valamint interpretív szabadkorcsolyázást. A jégtáncot 0-5-ig terjedő skálán versenybírók pontozzák. A gyorskorcsolya során egyszerre két versenyző, az óramutató járásával ellentétes irányban siklik a jégen, ahol a cél a kijelölt pálya minél rövidebb idő alatti teljesítése (Jakabházi, 1970).