1. A sportdiagnosztika bemutatása
„A sportolók vizsgálata során akár versenysportról, akár szabadidősportról legyen is szó a megfelelő tudományos háttér felhasználása elengedhetetlen a minél jobb teljesítmény elérése érdekében. A sportdiagnosztika már a sportolás elkezdésének tervezésétől kezdve, a célok megfogalmazásától (célkitűzés), az ehhez szükséges tervező munkáról (edzésterv elkészítése), a tervező munka alapján összeállított sportbeli felkészülésről (edzés), majd lényegében az egész folyamat visszacsatolásaként a versenyről, mérkőzésről jelen van. A sportdiagnosztikai vizsgálatok és mérések eredményei alapján eldönthető, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű munka, megfelelő körülmények és edzésterv mellett megtörtént-e. Azonban a tervező folyamat és a versenyek, mérkőzések között is lehetőség van a sportdiagnosztika eszköztárának segítségével a folyamatos visszacsatolásokra, melyek az adott maximális teljesítmény elérését jelentősen elősegíthetik (Williams, 2010, idézi Balogh, 2016). A teljesítménydiagnosztika hozzájárul ahhoz, hogy a sportteljesítményt meghatározó összetevőket monitorozni tudjuk, ez alapján pedig egészen pontosan be tudjuk állítani, egyénre, felkészülési időszakra, célkitűzésre, stb. szabottan az edzéstervet, a makro-, mezo-, vagy mikrociklusokat (Balogh, 2016). Nemzetközi szinten jóval korábban, hazánkban néhány évtizede jelent meg önálló elnevezéssel a sporttudomány ezen területe. Létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, hiszen rendelkezik minden, önálló tudományterületet leíró jellemzőkkel, hogy csak néhányat említsünk, saját fogalomrendszere, terminológiája van, saját kutatási területe és saját kutatási módszerei vannak, és eredményeik közölhetősége, megfogalmazása is megfelel a tudományos kritériumoknak. Általánosan elfogadott hazai álláspont szerint (Rétsági, 2011, idézi Balogh, 2016), a magyar terminológiában a sportdiagnosztikát mára már önálló tudományterületként tartják számon.”
1.1. A sportdiagnosztika története
„Már az ókori olimpiák idején is tapasztalatokon alapuló megfigyelések szerint igyekeztek a sportolók teljesítményét fokozni. Így a játékok előtt speciális edzőtáborba vonultak, de rájöttek arra is, hogy nem mindegy mit esznek, isznak vagy például miként osztják be a terhelés (edzés) és pihenés arányát. A 19. század tudományos-technikai forradalma közvetve, sok egyéb, a sport és a fizikai aktivitás szempontjából jelentős újítás mellett hozzájárult ahhoz, hogy megrendezésre kerüljön az újkori olimpia (1896, Athén). De számos sportág – labdarúgás, tenisz, kosárlabdázás, kézilabdázás, stb. – szabályrendszerének a kialakulása is ekkor történt meg. A tudományok fejlődése maga után vonta a sporttudományok fejlődését is. A 19. sz. végétől sorra jelentek meg a sporttal kapcsolatos kutatási eredmények. A 20. század rendkívül szerteágazó, újabb irányzatai mellett folyamatosan jelennek meg a sporttudományban, így a sportdiagnosztikában is új kutatási irányvonalak, melyek a sportteljesítmény fokozását és fenntartását célozzák meg az élsport, és/vagy szabadidős sporttevékenységek területein.” (Balogh, 2016).
1.2. A sportdiagnosztika vizsgálati területei
„A sportdiagnosztika alapvetően a sportolói teljesítmény mérésére, előrejelzésére és fejlesztésére törekszik, illetve a folyamatos maximális teljesítmény elérésének elősegítésére teszi lehetővé. A sportban a teljesítménynek jellemzően két összetevőjét lehet megkülönböztetni a sportdiagnosztikai vizsgálatok során (Kurmay és mtsai, 2012, idézi Balogh, 2016). Az egyik a sportoló teljesítőképessége, mely egyrészt az adott mozgásos tevékenység végrehajtásához szükséges fizikai képességeket foglalja magába, mint a kondicionális (erő, gyorsaság, állóképesség, hajlékonyság-lazaság) és koordinációs (egyensúly-, tér-, időérzékelés, „ügyesség”, stb.) képességek, másrészt a technikai és taktikai ismereteket, valamint az értelmi képességek színvonalát is. A másik összetevő a teljesítőkészség, mely mindazt a motivációs bázist is jelenti, amely segítségével a sportoló kész mozgósítani energiáit a kitűzött cél elérése érdekében. Nádori (1991, idézi Balogh, 2016) megemlíti, hogy különösen fontos szerepe van a teljesítményben a sportoló klubbal, egyesülettel kapcsolatos beállítódásának, állásfoglalásának (Ács, 2015, idézi Balogh, 2016). Ha akár a teljesítőképesség, akár a teljesítőkészség hiányzik, vagy nulla, akkor a teljesítmény is gyengébb lesz, vagy nulla (ez tulajdonképpen egy szorzatként írható fel). Ez azt jelenti, hogy ezek kölcsönkapcsolatban vannak egymással, ahogy Nádori (1991, idézi Balogh, 2016) említi, a teljesítőképesség fejlesztése a képzési folyamatba, míg a teljesítőkészség kialakítása a nevelés körébe sorolható (Balogh, 2015). Azért, hogy a sokszor embert próbáló edzéseket el tudja viselni a sportoló (képességfejlesztés), feltétlenül szükség van arra, hogy a megfelelő erkölcsi-akaratai tulajdonságokkal, valamint az erőfeszítések mobilizációjára vonatkozó késztetéssel, vagyis a teljesítőkészség magas szintjével rendelkezzen.
A sportteljesítményt meghatározzák:
- Motorikus tényezők (kondícionális és koordinációs képességek),
- Fiziológiai összetevők (különböző funkciók szintje, összefüggései),
- Pszichés változások (személyiségjellemzők, társas kapcsolatok),
- Alkati összetevők (hosszúság, szélesség, körméretek, testzsír, fajsúly).
Látható, hogy nem ajánlatos a sportteljesítményt egy vagy két összetevő mérésére redukálni. Így egy jó testalkati mutatókkal rendelkező labdarúgó teljesítményét együttesen határozza meg a labdás koordináció, az egyéni technikai és taktikai képzettsége, sőt a pszichológiai felkészültsége is. Ennek érdekében csak a teljesítmény minden lehetséges, sportágspecifikus összetevőit mérni és az eredményeket a sportszakemberek számára átadni képes sportdiagnosztikai eljárásokat érdemes alkalmaznunk (Bognár, 2009, idézi Balogh, 2016).”